Háy János: Napra jutni
Európa Könyvkiadó, 2014, 2618 Ft
Fotó: Valuska Gábor
A helyszín a tizenötödik kerület. Zsúfolt piac, mögötte kopott panelsor. A lakótelepi házak ölelésében közepesen elhanyagolt park magányosan lengő hintával, égettsárga mászókával: körülöttük esős-tócsás, szűk ösvények kanyarognak. Ukrán cigit kínáló, lankadtan szöszmötölő mozgóárusok vetik hátukat a fáknak. Tavasz van, hűvös szél fúj, az ég szürke és élettelen. A park végében magasodó iskolaépület előtt unottan dohányzó tinédzserek húzzák össze magukon a kabátjukat.
Háy János pontosan érkezik. A lányok gyorsan elnyomják a cigit, némítják a mobilt, illedelmesen lejjebb húzkodják haspólóikat, és a fűtött könyvtárba fészkelődnek jó ötvenedmagukkal. Fürkészik az Írót, aki csendben ül az asztalnál és pogácsát eszik. Hús-vér embernek tűnik, nem hasonlít irodalomkönyv-illusztrációkhoz: színes és szélesvásznú, még ha ősz is a haja.
Háy és a gyerekek
Az obligát feszélyezettséggel induló beszélgetés hamar oldódott, amikor Háy feltelepedett az asztalra, sőt, a lábát is feltette egy székre. Aztán jó másfél órán át mesélt a gyerekeknek, a moderátor-irodalomtanárnak, Zsótér-Nagy Szilviának, és jó néhány tátott szájú pedagógusnak, köztük jómagamnak. Rengeteg kérdést kapott, főleg a tizenévesektől.
A középiskolás élményeiről. Amikor Vámosmikoláról a fővárosba érkezve egy budai gimnázium padjaiban találta magát, megfogadta, jól tanul majd. Az elhatározás nem sikerült: irodalomból kettes lett, és soha nem tudott kitörni a közepes tanuló hálátlan szerepköréből. A magyartanárja nem is olvasott tőle semmit. A legutóbbi osztálytalálkozón azért megkérdezte tőle, írogat-e még…
Az íróvá válásról. A szülei egyszerű emberek voltak. Azt gondolták, Költő már van és Petőfinek hívják, az Író neve pedig Jókai, ez a pálya tehát le van fedve. Így csak abban a tanító néniben bízhatott, aki Tatay Sándor Kinizsi Pálról szóló regényét hozta be az osztálynak, Háy pedig ennek hatására elkezdett verseket írni. Odarakta költeményektől hemzsegő füzetét a tanító néni asztalára, várta-várta, hogy az egy szép napon elolvassa, és csillogó szemmel közölje: fiam, egy zseni vagy. Ez soha nem történt meg.
Írói stílusáról. Trágár, foglalta össze velősen. Alapvetése a közvetlenség és a hétköznapiság: a teatralitást, a bombasztikus megnyilvánulásokat nem kedveli, inkább a beszélt nyelvhez próbál közelíteni.
Az új novelláskötetről. Már kész van, közölte büszkén. A Napra jutni novellái értelmezhetők önmagukban is, ugyanakkor összetartoznak, egy főhős kapcsolja őket egybe. A történetek a gyerekkorról szólnak, de hiányzik belőlük az egyes szám első személyű narrátor.
A barátokról. Egyik cimborája a következőképp tanítja Katona József örökbecsűjét: „Ah, Biberach! - Na ennyit a Bánk bánról.” Egy másik ismerőse pedig buzgón terjeszti, hogy A bogyósgyümölcskertész fia novellái valójában róla szólnak: ő az igazi művész, Háy csak egyszerű firkász, aki az utókor számára rögzíti a történeteit. Nos, ez az ember fel sem bukkan a kötetben.
Élete traumájáról. Amikor meglátta József Attila tiszta, javításmentes kéziratait, eltöprengett: ennyire tehetségtelen volnék? Aztán kiderült, hogy József Attila a kész verseit előszeretettel másolta le kézzel, aztán elajándékozta őket.
Az irodalomban ábrázolt jelenségek tragikusságáról. Háy szerint ő ugyan viccesen ír, de tény, hogy az ember akkor ábrázolható igazán, amikor valamilyen trauma éri. Érdektelen, ha valaki tökéletes. Ugyanakkor „a szomorú vers is csak vidám szívből jöhet elő” (Víg Mihály). Az alkotás mögött mindig ott kell lennie a lankadatlan életakaratnak.
Kapcsolódó anyagok:
Háy: A fájdalmat nem tartom rossz dolognak
A drámáról. Ebben a műfajban akkor alkot, ha felkérik. Szerinte drámát írni a legegyszerűbb.
A jelenlegi munkáiról. Bornemisza Péter Magyar Elektrájából ír mai változatot. Írás közben azon gondolkodik, hogy manapság a legkisebb szúrásra összeomlunk, kocsmában vagy pszichológusnál kötünk ki. Bezzeg a középkori embernek mennyi szörnyűséget kellett elviselnie, mégse fordult meg a fejében, hogy nem csinálja végig az életét.
A középiskolai irodalomoktatásról. Természetesen azt gondolja, a kortárs irodalomnak erőteljesebben jelen kéne lennie az oktatásban: a Bridget Jonestól az Amerikai Psychóig sok minden bekerülhetne a kánonba. Ugyanakkor a klasszikusok oktatását fontosnak tartja. Azt kell megtalálni a régi szövegek mélyén, ami ma is hozzánk szól.
Az irodalomról mint hivatásról. Néha szülők faggatják arról, hogy engedjék-e a gyereküket erre a rögös pályára. Szerinte ne biztassák, és ne is gátolják őket. Neki evidens, hogy az íráson kívül mást nem csinálhat. „Ne higgyetek annak az írónak, aki azt állítja, de nagy szenvedés ez – mondja. – Bányásznak lenni sokkal nehezebb.”
A szereplőiről. A Mélygarázsnál először volt meg a szereplő, és utána találta ki hozzá a sztorit, de legtöbbször a figura és a történet együtt jelenik meg a fejében. Sokáig hordozta magában a Mélygarázs főhősét. „Az ember olyan szívesen mondaná a hatalmi gépezetnek, hogy rohadjon meg, elég volt az egészből: ezzel én se vagyok másként” – mondja. Ráadásul Mucsi Zoltán is sokat rágta a fülét, hogy írjon neki egy olyan darabot, amiben egyedül lehet a színpadon.
A festészetéről. „Nagyon jó képeket festek” – mondja büszkén, bár elismeri, hogy kézügyessége nincs. Ez azonban nem zavarja. Az írás „csak” szellemi anyag, felemelő, ha az ember festés közben koszos lesz, jó érzés fogni, megérinteni tárgyakat.
Az „elértelmiségesedésről.” Háy szerint a magyar irodalom nagyon keveset tud az országról, amelyben megszületik: vezető karakterei értelmiségiek vagy művészek. Valaki egyszer azt mondta neki, milyen kár, hogy nincs magyar regény, amiben egy eladónő a főhős. Legfeljebb epizodista lehet, ha a művész bemegy a Sparba vásárolni.
A hallgatózásról. Az író hivatásszerű voyeur. A mobilok sokat segítenek Háynak az információszerzésben: egy busznyi ember magánéletét ismeri meg töviről hegyire néhány megállónyi idő alatt. Kíváncsi természet, szerinte akkor is megállás nélkül hallgatózna, ha nem használhatná az „íróságot” kifogásként.
Az ideális irodalomtanárról. Lehet valaki autoriter beállítottságú vagy melegszívű személyiség, a gyerekek elfogadják majd, ha hiteles. Akkor van gond, amikor valaki az attitűdjétől idegen módon próbál tanítani.
Pedagógus éveiről. „ Nagyon jó tanár voltam” – nevet. Szerinte az oktatás azon tevékenységek egyike, aminek megkérdőjelezhetetlen a társadalmi haszna. Egyszer elment a Wall Streetre egy gigantikus brókerünnepre: mérhetetlenül gazdag embereket látott, akiknek fogalmuk sincs, miért vannak a világon.
Az interjú
A másfél órás beszélgetés véget ért. Háy fáradt, mégis odapofátlankodom és kérek tőle tíz percet. Beleegyezik. A gyerekek megrohamozzák a pogácsákat, mi leülünk hátra. Háy csendesen kezd válaszolgatni: az interjú végére azonban felélénkül, majdnem dühbe gurul.
- Gyakran jársz író-olvasó találkozókra középiskolákba?
- Szívesen megyek, alapvetően jók a tapasztalataim. Érdeklődőek a gyerekek, bátran faggatóznak. Emlékszem, annak idején mennyire irigykedtem a nyugati társaimra, akik bárkitől bármit meg mertek kérdezni: picit talán mi is ebbe az irányba lépünk. Létfontosságú, hogy mi, írók milyen nyomot hagyunk magunk után. A gyerekekben ilyen beszélgetések után remélhetőleg az marad meg, hogy az irodalom – és az író – valójában nem pökhendi, magasról rájuk tekintő, hanem közel lévő és szerethető dolog.
- Milyenek a mai gyerekek, tinédzserek? Igaz a közkeletű vélekedés, hogy a Facebook-generációt máshogy kell megfogni, mint a korábbiakat?
- Sok a változás, de azt gondolom, a belső tartalom szempontjából minden ugyanaz. Pusztán formai kérdés, hogy a gyerek használhat vagy nem használhat-e Facebookot. Minden kornak megvoltak a maga technikai vívmányai, és először mindent hülyén használ az ember. Ma is ugyanúgy vannak szorongó gyerekek, ugyanúgy bánkódnak, ha nem viszonozzák a szerelmüket, mint régen. Nyilván egy tanárnak nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mobiljukat macerálják órán, ezt valahogy meg kell oldani, de a lényeget tekintve nincs változás.
- Hogyan tud segíteni a pedagógus a hátrányos helyzetből induló tanulóknak?
- Azt gondolom, a társadalom nem a tanárokkal kezdődik. Elsősorban a kormányzat feladata lenne, hogy pozitív diszkriminációval segítsen a felzárkóztatásban. Sajnos az elmúlt évek nem erről szólnak. Csoportbontás kellene, egyéni foglalkozások, differenciált oktatás, mindehhez piszok sok pénz, no és a szakemberek, tanárok anyagi megbecsülése, akik ezen a nehéz pályán dolgoznak.
- Kíváncsi voltam a véleményedre a jelenlegi oktatáspolitikáról, de ezzel körülbelül el is mondtad…
- Szörnyű, ami itt folyik. Látom, hogy mi zajlik a szülőfalumban: az, hogy ez a típusú oktatási gondolkodás nem foglalkozik a felzárkóztatással, visszaveti az egész országot. Hogy a fenébe lehetne kiemelni embereket a nyomorultságból, ha nem az oktatás révén? Mondjon valaki egy másik megoldást! Ez persze nehéz és lassú folyamat: ha elkezdték volna 1990-ben, talán most nem ez lenne a helyzet. Lehet, hogy százból csak öt emberen tudunk segíteni, de az is eredmény.
- Mit gondolsz, változhat ez valaha?
- Nem vagyok optimista. Akik beültek a zsírosbödön mellé, azoknak nem akaródzik elmozdulni onnan, és azt akarják, hogy a haláluk után a gyerekeik vegyék át a helyüket. Az indiai kasztrendszer kutyafasza ehhez képest. Nálunk ahova estél, ott maradsz: fehér holló, aki ki tud törni a szegénységből, ahogy az is ritka, hogy az elitből valaki lefele bukjon. A gazdag gyerekek külföldi diplomákkal a zsebükben jönnek haza: hogy lehetne ezzel versenyezni itthon? Sehogy. Gyerekkoromban is volt különbség a vámosmikolai és a budapesti gimi között, de ezt a szintkülönbséget azért meg lehetett lépni. Most már helikopter kéne hozzá. És ez nemcsak a vidékre vonatkozik, hanem a külvárosokra is.
Epilógus
„Jófej volt, nem? – hallom a folyosón egy órával később, amikor Háy már rég elment. „De, az” – hangzott a válasz teli szájjal. „Asszem, kiveszem A bogyóst a könyvtárból. Úgyis kell érettségire, de most már érdekel is.”