B
Pinkhell #7
A Magyar Képregény Akadémia lapja
MKSZ, 2010, 66 oldal, 1500 forint
Milyen lett volna, ha az új Kockásként beharangozott, populáris, ámde méregdrága ZAP összebútorozik az éveken át csak egylövetű, köldöknézegetős sztorikat közlő, kizárólag rendezvényeken meg eldugott comic shopokban árult Pinkhell-lel? Ilyen, mint a hetedik szám: zombikalózokkal, csöcsökkel, lézerfegyverekkel, meg egy Pif-kompatibilis ifjúsági képregénnyel megpakolt, pofás kis képregényantológia, ahol a művészi zsebhokizás helyett végre(?) igazit is kapunk, és még Mézga Géza XXX. századbeli rokonát is lepippantja egy luxuskurva.
Persze a harsogó PINKHELL címről még mindig hamarabb asszociálunk egy elmegyógyintézetben megrendezett transzvesztita show-ra, mint a Magyar Képregényakadémia oszlopos tagjainak antológiájára, de most már tökmindegy. Egy 4 éve futó, bejáratott brandet nem szokás csak úgy kidobni az ablakon, azt meg időközben már magam is megtanultam, hogy az antológia-címadás még a szóvicckényszeres filmcím-fordítókénál is hálátlanabb meló.
A borító határozottan vevőcsalogatóbb a korábbiaknál, ami persze nem véletlen. A reklámbizniszben utazó Cserkuti Dávid tudta, mi kell ide egy iszapmikulás közelije, egy ronda szilikonmell vagy a zöld pizsamás, bizarr kis gnóm helyett: izmos hős nagy flintával, meg persze a Kinley- és Unicum Next-kampányok bombanői (a művész úr most már elkezdhetne akár képregényeket is gyártani, ötlete és tehetsége bőven lenne hozzá).
A címlapon feszítő kiberzombi amúgy a kötet nyitóképregényének főhőse: a Sea Zombies című kifordított Odüsszeiában ő és a kalóz cimborái - egy polippal összevarrt élőholt, egy dagadt kannibál és egy cowboykalapos rockzenész-féleség - próbálják túlélni a tengeri szörnyekkel, vulkánlakó gigaférgekkel, régi barátokkal és egy maga alá rondító, kizárólag hieroglifákban társalgó démonistennel való találkozásokat. A 14 oldalas képregény az antológia mintadarabja: Fórizs Gergely lendületes panelkezelése és visszafogott színvilága az oldszkúl akcióképregények legszebb hagyományait idézik, és bár Andok Tamás sztorija több helyen is megbicsaklik (gyakran ismétlődő, már elsőre is béna beszólások; a szép panorámát és a hajójukat emlegető szereplők egy panoráma és hajó nélküli panelen, stb., stb.), a kalózos-lövöldözős téma iránt fogékony olvasó egyértelműen kíváncsi folytatásra.
Bár a Pinkhell 7 is bűzlik a korábbi számok „Haver, van új képregényed? A téma mindegy, lehozzuk, csak küldjed!”-típusú szerkesztési elvétől, néhány markáns stílusú szerzőnek hála, valahol már körvonalazódni látszik egy sajátos Kockás-Vampi hibrid. A szépemlékű ifjúsági magazin örökségét a főállásban animációs műfajban utazó Fritz Zoli viszi tovább: Korhelyhajhászat című négyoldalasa szívmelengető rajzstílussal és humorral idézi fel a francia ifjúsági képregények hangulatát. Számomra ez volt a kötet legjobbja, egy szerencsésebb sorsú univerzumban simán ott lenne a helye a havi betevő Pifünk, Taraónk és Dr. Justice-ünk között.
A Vampi Komix Magazin csöcsökben, vérben és humorban tobzódó stílusa több Pinkhell-képregényben is visszaköszön. A legemlékezetesebb ezek közül Csordás Dániel tízoldalasa, A sátán pecsétje, ami zseniálisan ötvözi a 80-as évek magyar metálborítóinak karcos stílusát az alkimista-okkultista-ezoizé könyvek bizarr fametszeteivel.
Persze biztosan lesz olyan fanyalgó, aki morbidnak találja majd, hogy a patinás nevű Magyar Képregény Szövetség hivatalos fanzinjában a bőrkabátos ördögvillázók egy kleptomán, pult alá recskázó könyvtáros tatát készülnek feláldozni, de az legyen az ő bajuk.
Haránt Artúr A csomag című, katonás képregénye a Magyar Honvédség pályázatára készült, így kötelező jelleggel belekerült egy szájbarágós "Nagyon vigyázz, ha döglött állatot/eldobott ládát látsz az út szélén, mert a gonosz terroristák szeretik ezekbe rejteni a bombát!"-típusú lövészárok-kisokos, de a látványos rajzstílus, a jópofa narráció (kiskölyök nagyot kamuzik a katonáskodó bátyja kalandjairól) na meg az inváziós sci-fiket idéző harci robotok miatt ez is szépen besimul a kötet geek-képregényei közé. A másik Haránt-mű, a Fórizs Gergellyel és Koppányi Péterrel közösen jegyzett Bluestrip viszont nemcsak a címében, minden képkockájában agyzsibbasztó szóviccekkel sokkol, így hiába a látványos festmény-stílus, ez a képregény ide teljesen fölösleges volt.
Az egy képkockába jutó csöcs- és agyatlan lövöldözés-számláló a Geek-Varga Zsolt duó Atomókor című szösszenetében pörög az egekbe. Talán túlságosan is, és az azért már nagy szó, ha pont én panaszkodom az émelyítő mennyiségű lézernyaláb, ribanccsizma és popkulturális kikacsintás miatt. Kedvenc hazain gyártású sci-fi sorozataink szereplői egy XXX. századi, mészárolós valóságshowban tűnnek fel, de míg Rambo-Köbüki kényszeres rímes beszéde egy darabig vicces, Aladár pöcsvakarása vagy Pirx kapitány lelövése már egyáltalán nem az. Oké, értjük, itt most a napi nézettségcsúcsért az anyját is élő adásban megerőszakoló, embertelen mennyiségű mocskot a pofánkba hányó médiacézárok ekézése zajlik. De a Halászbástyát leamortizáló robotdinó meg a Duna-parti felhőkarcolók nálam az utóbbi évek legstílusosabb Pinkhell-képregénykockáinak számítanak, mert végre bemutatják, hogy Budapest is lehet jó scifi-helyszín. Ilyesmiből nyugodtan jöhetne több is, például a túllihegett poénkodás rovására.
Felvidéki Miklós legújabb Noname képregénye a rókafejű álmodozóval a főszerepben ígéretesen indul, aztán ordas klisébe hajlik. Miki túlságosan jól rajzol ahhoz, hogy a tehetségét egy "A veszedelmes dzsungel, ahol végre igazi, halászó-vadászó, természetet leigázó ősmacsó lehetsz, valójában csak egy virágbolt, te pedig felnőttként abbahagyhatnád végre a saját kis világodba menekülést!"-típusú, unalomig ismert történetre fecsérelje. Ráadásul a blogja tele van retro future rókákkal és Mike Mignola-hommage ponyvasztorikkal, úgyhogy legközelebb akár ezekből is leadhatna valamit a popularitást zászlajára tűző Pinkhellbe.
Ez kéne a Pinkhellbe! (forrás: keplegeny.blogspot.com)
Szabó Jenő és Fabe űrhajós sci-fije, a Fülledt világűr szintén ígéretesen indul. A rajzok rendben, hormontúltengő kapitány és leszbikus hajlamú női tisztek klausztrofób szituációja szintén rendben, aztán hirtelen vége mindennek. Sokszor leírtam már: nem sok értelmét látom a magyar antológiák kedvenc műfajának, az egylövetű sci-fi, fantasy és egyéb zsánertörténeteknek, hiszen ha nincs egy erős cliffhanger a sztorik végén, akkor mégis, mi készteti arra az olvasót, hogy megvegye a következő Pinkhellt? Ezt a hibát Vincze Nóra A maszk című négyoldalasában botrányosan csúnyán (filctollal?) kihúzott kontúrokkal, halálosan unalmas sztorival és némasággal tetézi. Nettó helypazarlás az egész, az olyan agyoneffektezett és szövegben is maximumon pörgő képregények mellett, mint az Atomókor, ez a pár oldal kifejezetten ronda és semmitmondó, úgyhogy ne is vesztegessünk rá több szót.
Itt vannak még a kötet comic stripjei is. Nagyon kilógnak a hetedik szám Kockás-Vampi-Zap szentháromságot idéző koncepciójából, de ami még rosszabb, meg sem közelítik az ismertebb külföldi vagy magyar egysorosok humorát. A Pen Clubra még talán rá lehet fogni, hogy vicces, a máskor zseniális Haragos-madaras Stripeken viszont még csak el sem mosolyodtam. A Mélypont pedig valóban a kötet mélypontja: modoroskodó, izzadt nagypapahumor, aminek a helyét nyugodtan ki lehetett volna tölteni valami kedélyes lövöldözéssel, vagy legalább Csordás Dani webcomicjaival, mert az utóbbiak tényleg fergetegesek, élükön a mostani Pinkhellben másodközölt Machetével.
A Pinkhell-stáb sajnos hét szám után sem tudta még eldönteni, hogy most akkor a 20-30 év körüli, képregényes kemény magot kiszolgáló, sci-fi/fantasy/horror sztorikban utazó tematikus geek-antológiát, vagy egy minden korosztály számára kellemes strandolvasmányt kínáló Kockás-örököst, esetleg továbbra is csak a haverok portfólióját hizlaló, belterjes kamukiadványt akarnak-e félévente összehozni. 2011-ben azért jó lenne a mostaninál letisztultabb koncepcióval feltámadni.
