B
ZAP, Képregény-antológia 1, Roham, 2008, 52 oldal, 2490 Ft.
Taraó és Pif helyett csöcsökkel és hulladarálással próbálja megnyerni olvasóit a legújabb magyar képregény-koktél. Kovács Péter budapesti ufóinváziója önálló kötetért és A4-es méretért kiált, a mackóvá változó méz sztoriját viszont legszívesebben kitéptük volna a füzet végéből.
A Roham stábja nem kisebb feladatot vállalt, mint összehozni egy olyan népszerű képregény-antológiát, mint amilyen kölyökkorunkban a Kockás volt. A kiadó vezetője, Korchma Zsombor tervei szerint a ZAP félévente jelenne meg, kizárólag magyar szerzők populáris munkáival, míg a művészibb képregények továbbra is az ingyenes Roham magazinban kapnának helyet.
Ábrai Barnabás főszerkesztő és Korchma Zsombor sokáig agyaltak a címen. A Kockás örökségét továbbvivő Gömböst és az utópisztikus METRO 5-öt végül a politikai felhangok miatt elvetették. A végső változat, a filléres ponyvák lézerpisztoly-effektjeit idéző ZAP nem a 60-as évek underground képregényére utal, inkább az olyan, könnyen megjegyezhető (pina)magazin címekre, mint a CKM vagy az FHM.
A borító a női domborulatokat helyezi előtérbe. Az alulöltözött szuperhős maca a Nyugati előtt rózsaszín villámmal sorozza meg a Westend felől érkező ellenfelet, aki már lemaradt a képről. Persze lehet, hogy a dögös vörös közmunkában bontja le a felüljárót a sci-fikbe száműzött kormányzati negyed építése idején. Sajnos a kiadvány adós maradt ezzel a történettel, pedig a zöldes-barnás árnyalatban úszó borító után joggal várhatnánk el, hogy a nyitótörténet egy Budapesten játszódó, ezüstkort idéző szuperhős-sztori lesz. Helyette egy teljesen átlagos, négyoldalas képregényt kapunk, amiben egy vízvezeték-szerelő srác olyan félrekúrós tanmesével szórakoztatja az eldugult mosogató tulaját, amihez hasonlót bármelyik munkahelyi cigiszünetben hallhatunk. (Karma. Írta: Ábrai Barnabás, rajzolta: Emtrexx)
Sallai Péter hatoldalas A harcos című képregénye viszont az egyik legerősebb anyag a ZAP-ban. A történet, amiért szintén Ábrai "Geek" Barnabás felelős, viszonylag egyszerű. Egy zártosztályon kezelt őrült Conan, a barbárnak képzeli magát, és lemészárol mindenkit, miközben azt hiszi, ronda démonoktól szabadítja meg a világot. A képregény igazi erőssége Sallai Péter látványos rajztechnikája, ami teljesen különbözik korábbi munkáitól (például az Ossian A szabadság fantomja című lemezének borítójától). Mintha photosppal megbolondított fotókból vágott volna ki alakokat, hogy aztán aprólékos ceruzarajzokkal egészítse ki, és a végén egy fél temperakészletnyi piros vérrel és zöld belsőséggel borítsa be.
Az Amazon Planetről már nem tudok ilyen jókat mondani. A játékfejlesztésből a képregények világába csöppenő Varga Zsolt űrhajókban és mellekben tobzódó, négyoldalas munkája számomra nem több, mint a Hatalom kártyái hasonló koncepcióval készült (értsd: jármű és csöcs témájú), rajzfilmszerű lapillusztrációinak egymás mellé dobálása. A kanos űrjáró jól megszívja a három méteres amazoncsajok bolygóján, és ennyi.
A tízoldalas Kántor viszont legalább annyira jó, mint amennyire egyszerű és semmitmondó a címe. Nyomozókutya helyett gyönyörűen megrajzolt idegen-inváziót kapunk, ráadásul a kiborgszerű űrlények Los Angeles vagy New York helyett a szmogba és kutyaszarba fulladt fővárosunkat rombolják le. Kovács Péter íróként és rajzolóként jegyzi a képregényt, ami az első oldalon még csak a barnás tónusú, fotorealisztikus rajzaival ejti rabul az olvasót, a második oldal szövegbuborékjaival viszont a fotelba szögezi: "Budapest, 2007. A metró építése közben a fúrópajzs elakadt valamiben. Mielőtt leállt volna, feltépte a különös anyagú burok falát. A szarkofág nem volt üres, bizarr szobrok meredtek a felfedezőkre."
Ezek a bizarr szobrok aztán módszeresen tapossák szét a Körtér ipari műemlék betongombáját és a Gellért szálló előtti pszeudo-kutat. Kovács Péter civilben építész, így képregényrajzolóként különösen nagy gondot fordít az épületek aprólékos kidolgozására, hogy aztán a Transformers 3 storyboardját idéző, látványos akciójelenetekben zúzhassa szét azokat. A cliffhangerrel végződő sztori miatt mindenképp érdemes lesz beszerezni a Zap 2-t, de a Kántort simán ki lehetne adni önálló kötetben, A4-es méretben, keménytáblás borítóval. Egyetlen hibája, hogy az egyik oldalon a barnás tónus szürkére vált át, holott ezt egyáltalán nem indokolja a dramaturgia.
Az M mindössze három oldalas, de a történet nem is igényel tennél öbbet. Egy bolygóközi zsebdiktátor, aki úgy néz ki, mint a Killer Klowns of the Outer Space gyilkos bohócai, az ellene szervezett puccs után a McDonald's bohócjelmezes idiótájaként szövögeti tovább világuralmi terveit. A könnyed hangvételről a Haribo gumicukor-szerű alakok és a nevetségesség határát súroló, elcseszett diktátor-monológok gondoskodnak (előbbi Joruto, utóbbi az időmilliomos főszerkesztő, Geek munkája), a Star Wars-rajongók pedig még Jabba palotájának rúzsozott ormányú énekesnőjét is felfedezhetik az egyik képkockában.
Monológból a Whole Car című hatoldalasba is bőven jutott. A graffitis szakzsargon a teljes hosszában lefújt vonatszerelvényeket nevezi így, ami Árva Szabó Péter történetében egy utolsó, buborékbetűs szerelmes üzenet tolmácsolójaként tűnik fel (pedig a főszereplő tagger tudhatná, hogy vasúti kocsik alatt átmászni már József Attila idejében sem volt egy életbiztosítás). Horváth Henrik egyébként az egyetlen, aki bevállalta a fekete-fehér rajzokat a színes ZAP-ban, és nem végzett rossz munkát. A fény-árnyék hatások különösen az éjszakai graffitizés jeleneteiben jönnek ki jól, a négy vízszintes, "szélesvásznú" panelre bontott utolsó oldal pedig (ami gyönyörűen mutatja be a lefestett személyvonatot) igazi vizuál-unikumnak számít a kötetben.
Az egy képkocka/egy nap munkatempóban festegető Futaki Attila végre testhezálló témát és dramaturgiai sűrítésre képes írót (Szellár) kapott, ami jót tett volna a Spirálnak is, de most már tökmindegy. Örüljünk, hogy a kopasz politikus-hasonmás véget nem érő szenvedéstörténete Franciaországban is megjelenik, és hogy Futaki kiomló belekhez és leomló házfalakhoz fűződő bensőséges viszonyát végre felismerte a mainstream képregényipar is, és nem fél (ki)használni. A végzet hatalma szövegben és képben nagyon erős (talán túlságosan is): tizenkét oldalban ismerhetjük meg egy isten háta mögötti hulladaráló rosszarcú zsoldos-dolgozóit, akik közül az egyiknek (Futaki munkáiban ez már szinte menetrendszerű) vérfürdővel végződnek a párkapcsolati gondjai. A vörösbe borult, széles panelek félszemű revolverhőse IPM-ponyvákon és bosszúállós Charles Bronson-filmeken nevelkedett képregényíróért kiált. Kurvajó lenne, ha Futaki végre összeállna egy ilyen tettestárssal, mert akkor a magas művészet és a popkultúra szintjén is Messiásként válthatná meg a magyar bestsellerre éhező hazai képregényipart.
A kiadvány utolsó képregényére, a négyoldalas Mackóméz sajnos sokat ront a ZAP színvonalán. A szöveg rétestésztaként nyúlik, veretes és unalmas, akár egy politikai filozófia szöveggyűjtemény. Az elnagyolt, perverz nagypapás rajzok a szerzőnek (Geek) azt a korszakát idézik, amikor még fiatal volt, bohó, és megélhetési grafikusként péniszfaló démoncsajokat firkált a Morbidba. Ez a kábé két besörözött este alatt összedobott agymenés nagyon zavaró a ZAP minőségi képregényei (Kántor, A végzet hatalma) mellett. Legjobb lett volna perforált lapokra nyomni, hogy akinek nem tetszik, kitéphesse a kötetből.
A ZAP szerencsére nem követte el azt a hibát, amit két éve a Pinkhell 0. száma: nem áldozta fel a jó történetet a vizuális szőnyegbombázásra koncentráló, művészi zsebhokizás oltárán. Ha a szerkesztők szigorúan tartják magukat a látványos rajzok-ütős sztori koncepcióhoz, és nem haveri alapon (vagy a hiperaktív főszerkesztő munkáival) töltik ki a rendelkezésre álló oldalakat, a ZAP tényleg "az új Kockás" (most még nagyképűnek hangzó) címkéjével vonulhat be a képregényolvasók kollektív emlékezetébe. Kérdés persze, hogy az egyre színvonalasabb Pinkhell, és az egyre ritkábban megjelenő Papírmozi (illetve az utóbbi csak magyar alkotásokat közlő örököse, a Nero Blanco Comix) mellett mennyire lesz életképes egy újabb antológia a hazai piacon? Ősszel, a hetvenoldalas ZAP 2 megjelenésekor kiderül.
Ábrai Barnabás főszerkesztő és Korchma Zsombor sokáig agyaltak a címen. A Kockás örökségét továbbvivő Gömböst és az utópisztikus METRO 5-öt végül a politikai felhangok miatt elvetették. A végső változat, a filléres ponyvák lézerpisztoly-effektjeit idéző ZAP nem a 60-as évek underground képregényére utal, inkább az olyan, könnyen megjegyezhető (pina)magazin címekre, mint a CKM vagy az FHM.
A borító a női domborulatokat helyezi előtérbe. Az alulöltözött szuperhős maca a Nyugati előtt rózsaszín villámmal sorozza meg a Westend felől érkező ellenfelet, aki már lemaradt a képről. Persze lehet, hogy a dögös vörös közmunkában bontja le a felüljárót a sci-fikbe száműzött kormányzati negyed építése idején. Sajnos a kiadvány adós maradt ezzel a történettel, pedig a zöldes-barnás árnyalatban úszó borító után joggal várhatnánk el, hogy a nyitótörténet egy Budapesten játszódó, ezüstkort idéző szuperhős-sztori lesz. Helyette egy teljesen átlagos, négyoldalas képregényt kapunk, amiben egy vízvezeték-szerelő srác olyan félrekúrós tanmesével szórakoztatja az eldugult mosogató tulaját, amihez hasonlót bármelyik munkahelyi cigiszünetben hallhatunk. (Karma. Írta: Ábrai Barnabás, rajzolta: Emtrexx)
Sallai Péter hatoldalas A harcos című képregénye viszont az egyik legerősebb anyag a ZAP-ban. A történet, amiért szintén Ábrai "Geek" Barnabás felelős, viszonylag egyszerű. Egy zártosztályon kezelt őrült Conan, a barbárnak képzeli magát, és lemészárol mindenkit, miközben azt hiszi, ronda démonoktól szabadítja meg a világot. A képregény igazi erőssége Sallai Péter látványos rajztechnikája, ami teljesen különbözik korábbi munkáitól (például az Ossian A szabadság fantomja című lemezének borítójától). Mintha photosppal megbolondított fotókból vágott volna ki alakokat, hogy aztán aprólékos ceruzarajzokkal egészítse ki, és a végén egy fél temperakészletnyi piros vérrel és zöld belsőséggel borítsa be.
Az Amazon Planetről már nem tudok ilyen jókat mondani. A játékfejlesztésből a képregények világába csöppenő Varga Zsolt űrhajókban és mellekben tobzódó, négyoldalas munkája számomra nem több, mint a Hatalom kártyái hasonló koncepcióval készült (értsd: jármű és csöcs témájú), rajzfilmszerű lapillusztrációinak egymás mellé dobálása. A kanos űrjáró jól megszívja a három méteres amazoncsajok bolygóján, és ennyi.
A tízoldalas Kántor viszont legalább annyira jó, mint amennyire egyszerű és semmitmondó a címe. Nyomozókutya helyett gyönyörűen megrajzolt idegen-inváziót kapunk, ráadásul a kiborgszerű űrlények Los Angeles vagy New York helyett a szmogba és kutyaszarba fulladt fővárosunkat rombolják le. Kovács Péter íróként és rajzolóként jegyzi a képregényt, ami az első oldalon még csak a barnás tónusú, fotorealisztikus rajzaival ejti rabul az olvasót, a második oldal szövegbuborékjaival viszont a fotelba szögezi: "Budapest, 2007. A metró építése közben a fúrópajzs elakadt valamiben. Mielőtt leállt volna, feltépte a különös anyagú burok falát. A szarkofág nem volt üres, bizarr szobrok meredtek a felfedezőkre."
Ezek a bizarr szobrok aztán módszeresen tapossák szét a Körtér ipari műemlék betongombáját és a Gellért szálló előtti pszeudo-kutat. Kovács Péter civilben építész, így képregényrajzolóként különösen nagy gondot fordít az épületek aprólékos kidolgozására, hogy aztán a Transformers 3 storyboardját idéző, látványos akciójelenetekben zúzhassa szét azokat. A cliffhangerrel végződő sztori miatt mindenképp érdemes lesz beszerezni a Zap 2-t, de a Kántort simán ki lehetne adni önálló kötetben, A4-es méretben, keménytáblás borítóval. Egyetlen hibája, hogy az egyik oldalon a barnás tónus szürkére vált át, holott ezt egyáltalán nem indokolja a dramaturgia.
Az M mindössze három oldalas, de a történet nem is igényel tennél öbbet. Egy bolygóközi zsebdiktátor, aki úgy néz ki, mint a Killer Klowns of the Outer Space gyilkos bohócai, az ellene szervezett puccs után a McDonald's bohócjelmezes idiótájaként szövögeti tovább világuralmi terveit. A könnyed hangvételről a Haribo gumicukor-szerű alakok és a nevetségesség határát súroló, elcseszett diktátor-monológok gondoskodnak (előbbi Joruto, utóbbi az időmilliomos főszerkesztő, Geek munkája), a Star Wars-rajongók pedig még Jabba palotájának rúzsozott ormányú énekesnőjét is felfedezhetik az egyik képkockában.
Monológból a Whole Car című hatoldalasba is bőven jutott. A graffitis szakzsargon a teljes hosszában lefújt vonatszerelvényeket nevezi így, ami Árva Szabó Péter történetében egy utolsó, buborékbetűs szerelmes üzenet tolmácsolójaként tűnik fel (pedig a főszereplő tagger tudhatná, hogy vasúti kocsik alatt átmászni már József Attila idejében sem volt egy életbiztosítás). Horváth Henrik egyébként az egyetlen, aki bevállalta a fekete-fehér rajzokat a színes ZAP-ban, és nem végzett rossz munkát. A fény-árnyék hatások különösen az éjszakai graffitizés jeleneteiben jönnek ki jól, a négy vízszintes, "szélesvásznú" panelre bontott utolsó oldal pedig (ami gyönyörűen mutatja be a lefestett személyvonatot) igazi vizuál-unikumnak számít a kötetben.
Az egy képkocka/egy nap munkatempóban festegető Futaki Attila végre testhezálló témát és dramaturgiai sűrítésre képes írót (Szellár) kapott, ami jót tett volna a Spirálnak is, de most már tökmindegy. Örüljünk, hogy a kopasz politikus-hasonmás véget nem érő szenvedéstörténete Franciaországban is megjelenik, és hogy Futaki kiomló belekhez és leomló házfalakhoz fűződő bensőséges viszonyát végre felismerte a mainstream képregényipar is, és nem fél (ki)használni. A végzet hatalma szövegben és képben nagyon erős (talán túlságosan is): tizenkét oldalban ismerhetjük meg egy isten háta mögötti hulladaráló rosszarcú zsoldos-dolgozóit, akik közül az egyiknek (Futaki munkáiban ez már szinte menetrendszerű) vérfürdővel végződnek a párkapcsolati gondjai. A vörösbe borult, széles panelek félszemű revolverhőse IPM-ponyvákon és bosszúállós Charles Bronson-filmeken nevelkedett képregényíróért kiált. Kurvajó lenne, ha Futaki végre összeállna egy ilyen tettestárssal, mert akkor a magas művészet és a popkultúra szintjén is Messiásként válthatná meg a magyar bestsellerre éhező hazai képregényipart.
A kiadvány utolsó képregényére, a négyoldalas Mackóméz sajnos sokat ront a ZAP színvonalán. A szöveg rétestésztaként nyúlik, veretes és unalmas, akár egy politikai filozófia szöveggyűjtemény. Az elnagyolt, perverz nagypapás rajzok a szerzőnek (Geek) azt a korszakát idézik, amikor még fiatal volt, bohó, és megélhetési grafikusként péniszfaló démoncsajokat firkált a Morbidba. Ez a kábé két besörözött este alatt összedobott agymenés nagyon zavaró a ZAP minőségi képregényei (Kántor, A végzet hatalma) mellett. Legjobb lett volna perforált lapokra nyomni, hogy akinek nem tetszik, kitéphesse a kötetből.
A ZAP szerencsére nem követte el azt a hibát, amit két éve a Pinkhell 0. száma: nem áldozta fel a jó történetet a vizuális szőnyegbombázásra koncentráló, művészi zsebhokizás oltárán. Ha a szerkesztők szigorúan tartják magukat a látványos rajzok-ütős sztori koncepcióhoz, és nem haveri alapon (vagy a hiperaktív főszerkesztő munkáival) töltik ki a rendelkezésre álló oldalakat, a ZAP tényleg "az új Kockás" (most még nagyképűnek hangzó) címkéjével vonulhat be a képregényolvasók kollektív emlékezetébe. Kérdés persze, hogy az egyre színvonalasabb Pinkhell, és az egyre ritkábban megjelenő Papírmozi (illetve az utóbbi csak magyar alkotásokat közlő örököse, a Nero Blanco Comix) mellett mennyire lesz életképes egy újabb antológia a hazai piacon? Ősszel, a hetvenoldalas ZAP 2 megjelenésekor kiderül.
