Egressy Zoltán: Szaggatott vonal
Kalligram Könyvkiadó, 2011, 272 oldal, 2900 Ft
Egy tricepszezés előtti, ártatlan sörrel kezdődött. A sporttáskában Boss-spray, fitnesz-kesztyű, ujjatlan izompóló és egy Kosztolányi összes fényképét tartalmazó kötet. Furcsa. Mint ahogy az is, hogy ha egyszer sör, akkor miért éppen borozó? „Te boros voltál, én biztos azért vagyok sörös” – kezd évek, évtizedek óta halogatott, tán már soha meg sem valósuló társalgásba Vertesz Antal, az évek óta halott, sosem ismert édesapjával. A konditeremnek, úgy tűnik lőttek. A főhős helyette lelki súlyok emelgetésébe fog.
Egressy Zoltán első regényének fontos előzménye, előkészítője, előlegezője is a 2008-ban a Műútban közölt, majd a 2009-es, Most érsz mellé című novelláskötetében (recenziónk itt olvasható róla) is megjelent Záróvonal című írás. A Záróvonal hajnali történet. Egy Vertesz Aba nevű ékszerész rejtélyes életéről és még rejtélyesebb haláláról szól. A novellában csontig hatoló hideg van, a regényben forró, nyári éjszaka. A regényben a szaggatott vonalon előzgető, városban cikázó motoros futár, Vertesz Antal ered a záróvonalon sétálgató apja emlékének nyomába. Motívumok, helyszínek, tárgyak kerülnek át novellából a regénybe. Álomtalan alvások, hűvös fatalizmus, a szeretett nő, egy öngyújtó és az Erzsébet híd. Ebben a rendhagyó apa-fiú történetben sokminden ellentétes, a végzet azonban közös. „…a legjobb magán a hídon lenni, bármelyiken, leginkább az Erzsébeten, azt szeretem a legjobban…Neked is ez volt a hidad, csak te gyalog dolgoztad át magad rajta éjszakánként.” - így az ifjabbik Vertesz.
A Szaggatott vonal egy borozóból induló, hosszú testi-lelki utazás, városbújócska, afféle szellemi pikareszk. Éjszakát átívelő nagymonológ, megszólítás- és rádöbbenésregény. Egy sosem ismert édesapa emlékének kutatása, melyben ébrenlét és álom, kint és bent finoman rezonál egymásra. A főhős belső beszédhangját kívülről érkező ingerek birizgálják, a vétel ezért nem tökéletes, a vonal ezért szaggatott.
A sűrű, szabadversszerű szöveg lágyan lebeg át a budapesti éjen és hajnalon. Át- meg átszövik a motivikus visszatérések. „…észre kéne vennem, hogy nekem van berendezve a világ.” Szereplőket, helyzeteket, szimbólumokat ejt, s hoz újra játékba. Antal számtalan dráma mellett hajt el, míg a saját drámáját keresi. „Nincs meg a konfliktus köztünk, apa. Nem tudom, mi bajom veled.” Töprengéseibe saját helyzetére rímelő gondolatok akadnak, rövidebb monológok, életszilánkok fúródnak, amelyek magyarázzák, megértetik helyzetét. Filmszerűen pereg az éjszaka, közben szürreális és valóságos kalandok váltogatják egymást, és árnyas arcképcsarnok rajzolódik ki. Megismerjük Szelimet, az iraki temetőőrt, Tapsit, a vörös démont, Molekulát, a hirtelenharagú, börtönviselt villanyszerelőt, és Zolit, az agresszív halőrt. Kocsmából a külvárosba, külvárosból a temetőbe, onnan a vidámparkba, majd vissza a kocsmába, a kórházba, egy horgásztó partjára, végül pedig a már emlegetett Erzsébet hídhoz vezet az út. A filmhez persze filmzene is dukál. A vidámpark hangszóróiból a Personal Jesus bömböl, a kocsmában a Tele van a város szerelemmel üvölt, a taxiban Madonna énekli a Frozent, a halastó felé menet Lovasi a Csillag vagy fecskét. Az arcok, helyek, helyzetek szunnyadó szerelmet és gyűlöletet ébresztenek fel ezen a véget nem érő nyáréjszakán.
Egressy, első regényében a személy szintjére szorítja a drámáiból ismerős, közösségi, jobbhíján-nihilt, a nagyvárosi sehol-se-talállak-érzést. Humora sötét, baljós, groteszk, halálszagú. Főhőse – bár sokszor nehéz vele azonosulnunk – fontos kérdéseket szegez a mellünknek. Szövege feszes, meséje nem ereszt, világa hűvös és lírai. „Sötét van, nincs semmi. Én nem sírok. Fázom. Nincs a világnak még egy pulcsija?”
