A történetek együtt hatnak

B-

Egressy Zoltán: Most érsz mellé mellé - Történetek esernyő nélkül

Kalligram, Pozsony, 2009. 203 oldal

 

Egressy Zoltán prózakötete első olvasásra kissé zavarba ejtő. Nem azért persze, mert egy tehetségesnek ismert és kétségtelenül sikeres színházi szerző mutatkozik be itt prózaíróként, ez megesett már az irodalom történetében, a probléma inkább az, hogy a kötetben szereplő elbeszélések külön-külön egy kezdő és némiképp ügyetlenkedő szerző halovány kísérleteinek hatnak. Önmagában persze ez sem lenne gond. A prózaírás bármikor elkezdhető sőt, a jó prózához igenis meglett intellektus, megfelelő élettapasztalat szükséges. Csakhogy első ránézésre úgy látszik, ez esetben inkább a szerző neve és tekintélye kénytelen elvinni a hátán a kötetet.

Az elbeszélések többségét korábban volt már alkalmam folyóiratokban olvasni, az ÉS-ben, a Jelenkorban, a Kalligramban, a Műútban, hogy csak néhányat említsek; kipróbált szövegekről van tehát szó. A kipróbált azonban nem mindig jelenti azt, hogy valóban jó. Egy kötet ráadásul egészen más olvasói magatartást feltételez és kíván is meg, mint a folyóiratközlések. A kérdés mármost az, hogy Egressy elbeszélései kötetbe szerkesztve hogyan állják ki a próbát.

A kezdő prózaírókra jellemző kísérletező attitűd számos pontot érhető tetten a szövegeken. Itt van például az elbeszélő. A szövegek egy részében a narrátor egyes szám harmadik személyben, máskor egyes szám első személyben szólal meg, apró tárgyi leírások keverednek lélektani folyamatok bemutatásával (ábrázolásról e tekintetben többnyire alig beszélhetünk), a cselekmény halad, aztán a beszélő hirtelen egyes szám második személyre vált. Engem szólít meg közvetlenül, meg téged, aki hol lecsúszott, idősödő egyetemi oktató fiatal szeretője vagy, hol a brutális gyilkosságokat elkövető virágáruslány valószínűsíthető következő áldozata, máskor egy homoszexuális reklámszakember fiúszeretője, aki már halott, mert miközben a tengerben leszoptad, az vízbe fojtott, és most téged szólongat részegen, mert gyötri az átkozott bűntudat.

Egyes szám második személyű narrátort tudtommal viszonylag ritkán alkalmaznak elbeszélő prózában. Ha alkalmaznak, az többnyire monotonná teszi a szöveget és a művészieskedés benyomását kelti. Utóbbira bőségesen akad példa Egressy elbeszéléseiben: „Az óra második felében eszébe jutott egy gondolat, nem tudta, honnan jött, miféle kerülőpályáról, váratlan pillanata volt a napnak, a bűnnel volt kapcsolatos, de nem illett a témához. Rólad szólt. Olyasmi, nem bűn-e hogy nem tudhat már semmit rólad. És ha igen, kié vajon. A tiéd, vagy az övé? Kizökkent, haragudott magára, nem szerette, ha magánjellegű gondolatok zavarják ilyenkor.” ( Erdő) Másik példa: „Pár napja te vagy a háttérképem, képzeld. Tavaly nyáron készült a kép rólunk, tudod melyik az, nem csak rólunk, a többiekről is a parton, Velence mellett, még múlt nyáron, a nádak hajlongtak így hátul, emlékszel, amin olyan közel vagyunk egymáshoz, mutattam neked, láttad.” (Összesítés)

Másrészt az elbeszélő szempontjából szinte mindegy, hogy egyes szám első, második, vagy harmadik személyben szól, végeredményben majd’ mindig monologikus hatást ér el. Alig számít, hogy külső, vagy belsőnek látszó nézőpontot alkalmaz, paradox módon általában egyfajta énbeszéd vetül ki. A narrátor ahelyett, hogy ábrázolna, érzékeltetne, többnyire csak elmondja, megnevezi, hogy mit érez a szereplője, mi történik vele. Ez lehetne persze erénye is a szövegeknek, hiszen a monologikus prózában gyakran eleve adódik valami többleterő, drámaiság. Az a gyanúm azonban, hogy ezek inkább lélektani elbeszéléseknek volnának szánva, ami a cselekedetek motivációjának áttételes ábrázolása nélkül nehezen valósulhat meg. Ehelyett olyan szövegeket kapunk, amelyek előadásra nagyon alkalmasak, akár olvasószínpadi előadásra is, a (képzeletbeli) előadó szuggesztív ereje nélkül azonban súlytalannak hatnak.

Mondják, hogy a prózaíró annál jobb, minél több szereplőt képes egyszerre mozgatni. A Háború és béke báljelenetei kitűnő példákat szolgáltatnak erre, persze olyan szerzőn, aki prózaíróként épp csak bemutatkozik, aligha elegáns számon kérni ilyesmit. Nem is teszem. Éppen ellenkezőleg, ahogy haladunk a kötetben, egyre több szereplőt bír el egy-egy szöveg, szinte kitapintható, hogyan alakul, finomodik a technika. Míg a szövegek kezdetben egy-egy figurát járnak körbe, a kötet vége felé már valódi többszereplős helyzetekkel találkozunk. Például amikor a Keleti pályaudvar restijében randit ad egymásnak a fiatal tanárnő és a negyvenes joviális vidéki könyvelő, vagy a villamosos jelenet, ahol egy értelmileg sérült kisfiú szívszaggató visítozása kergeti csaknem őrületbe az utasokat. Persze ezek még mindig nem kiforrott elbeszélői helyzetek, még mindig érzékelhető bennük a félszeg kísérletezés. Az mindenesetre látható e kísérletekből, hogy a prózaíró Egressy szépen halad abba az irányba, hogy a drámaíró Egressy jól ismert érzékenységét bejátssza az elbeszélői eszköztárába.

A kötet szerkezete tartogat igazi meglepetéseket. Noha kezdetben úgy látszik, a szereplők és cselekmény tekintetében egymástól független szövegek kerülnek egymás mellé, egy idő után korábbi szereplők - amúgy említés szintjén - mégiscsak visszatérni látszanak. A tizenharmadik elbeszélésben aztán meglepően konkrétan fogalmazódik meg a történetek egységesítésének igénye. A Mi lesz a betegségem? című elbeszélés főszereplője „ölébe ereszti a könyvet, tucatnyi elbeszélésen van már túl reggel óta, egy ültő helyében olvassa őket, nem csoda, hogy megéhezett, talán nem is reggelizett”- eddig az idézet. Majd így folytatja: „ A Kálvin tér felett felhők gyülekeznek, esőre áll, mint az olvasott írások többségében, mennyi hold van bennük, mennyi eső és rossz álom,tele van bűnnel és angyallal a szöveg, utóbbi idegesíti kicsit. Az elején megijed, hogy az összes történetnek halál lesz a vége, szerencsére azért nem, de ha igazán jó csávó lenne az író, összebonyolíthatná a szereplőket valahogy…”. Szokatlan, önironikus elbeszélői aktus, hogy az egyik szereplő mintegy szövegen belülről interpretálja a kötetet, túl éppen a tizenkettedik elbeszélésen, diszkréten kikacsint az olvasóra, aki maga is elálmosodott kissé. Ez a szöveg aztán, mint látjuk, valóban fordulópont a kötet szerkezetében. Innentől nyilvánvalóan, helyenként pedig nevesítve térnek vissza korábbi szereplők. Aki egy előző történetben már meghalt, most él, és nem is sejti, hogy hamarosan véget ér az élete. A pincérfiút, akit egy kis esti kufircolásra vártak az előző történetek egyikében, most a szemünk, és egy két másik szereplő szeme láttára szervezi le magának a pásztorórát. Ügyes szerkesztői bravúrnak lehetünk itt tanúi, ami talán meg is menti a gyengébbnek tűnő szövegeket azáltal, hogy nagyobb szerkezeti egységbe építi be őket, egy együtt immár könnyebben értelmezhető egységbe. A kötet végére a kezdeti zavar oszlani látszik, ha nem is problémátlan, összességében egységes kötet született.