B-
Roderick Gordon & Brian Williams: Zuhanás a mélybe, ford.: Huszár András
Agave Könyvek, Budapest, 2010, 435 o., 3280 Ft
Mindig kérdéseket vet fel bennem, ha egy sorozat szerzője előre megmondja, hogy hány kötetet tervez – aztán mégis túllépi azt. A rosszindulat hajlamos életbe lépni, és ha eddig nem is gyanakodtunk arra, hogy gazdasági megfontolások állnak a jól bejáratott szereplők és helyszínek újrázása mögött, akkor most már bizony ez is felmerül. Persze van olyan is, hogy a történet, a világ annyira terjedelmes lesz, hogy a sorozat túlnyúlik eredeti keretein, és kell a több kötet, már ha nem akarunk egy összecsapott fércművet olvasni. A kérdés csak az, hogy az angol hobbi-régész szerzőpáros könyvei, az Alagutak rejtélye sorozat melyik csoportba tartozik – és a furcsa az, hogy erre a kérdésre bizony nem kapunk választ a harmadik – mégsem befejező – kötet elolvasása után sem.
A második kötettel ellentétben a harmadik könyv olvasóbarát módon folytatódik: az első oldalakon lassan gördülnek tovább az események, és a szerzők módot találnak arra, hogy felelevenítsék a második kötet záróeseményeit, és eszünkbe idézzék, kicsit megmagyarázzák a könyvhöz tartozó nem egy különleges kifejezés jelentését. Mindez élvezetesen, egyáltalán nem túlírtan vagy szájbarágósan sikerült. E tekintetben tehát fejlődtek a szerzők, hiszen a második könyv első ötven oldala alatt az átlag olvasó csak bután pislog – aztán előveszi az első könyvet, és onnan tájékozódik. Most ezt megúsztuk: van idő és mód arra, hogy visszahelyezkedjünk Will Burrows és családja, barátai és üzletfelei történetébe, amely most már egészen mélyen a földkéreg alatt játszódik. Ahogy a főhősök egyre mélyebbre másztak, vonatoztak és zuhantak a föld alá, úgy változott meg lassan a könyvek műfaja is. A szerzőpáros az első kötetben még ügyesen illesztgette a mai, modern Anglia világához a 19. századi élet- és gondolkodásmódban megrekedt földalatti világot. Olyan részletességgel és hiteles pontossággal meséltek az ásatás és régészeti feltárás mikéntjéről, hogy a különleges eseményekre váró olvasó még akár bele is unhatott a túl mindennapi elbeszélésbe.
A második kötet világa már fantasztikusabb lett, de még ekkor is úgy tűnt, hogy a szerzők nagyon igyekeznek, hogy hitelesen alakítsák a föld alatti világot. A megjelenő, itt fent már régen kihalt élőlények esetében magyarázatot kerestek arra, hogy hogyan húzódhattak vissza a földmélybe, és szereplőik szájába újra meg újra biológiai és geológiai témájú okosságokat adtak. A harmadik könyv azonban lassan, alig észrevehetően fantasyba fordult át. A föld mélyének is mélye alatt, ahova a szereplők az előző kötet végén zuhantak, először tengeralattjáróra bukkannak hőseink, aztán egy hatalmas méretű atombunkerre (amelyet állítólag a hidegháború idején telepítettek oda, de a konzervek szavatossága szerencsére még nem járt le), majd még lejjebb zuhanva eljutnak a Föld középpontját alkotó gömbbe, ahol mindig süt a nap, hatalmas dzsungel húzódik és különleges állatok élnek. Eközben továbbra is megpróbálnak minderre koherens geológiai magyarázatokkal szolgálni, pedig ezt hitelesen megmagyarázhatónak beállítani már elég érdekes vállalkozás. Végül az abszurditás csúcspontjaként a Föld magjában felbukkanó második világháborús német bombázóra nem is kapunk magyarázatot – erre várni kell a negyedik kötetig.
A fantasy-kalandregényben a túlélés és kutatás mellett még egy mozgatórugó jelenik meg: egy világméretű összeesküvés-elmélet, amelynek alapjait már a második kötetben megvetették a szerzők. Eszerint a föld alatt élő emberek vezetői, a különleges mentális képességekkel rendelkező, rettenthetetlen harcos nép, a styxek célja az, hogy megtizedeljék a fenti lakosságot, aztán átvegyék felettük az uralmat, és felköltözzenek a föld alól. Hőseink ezt akarják megakadályozni. A történetben most már nem csak Will és a legjobb barátja, az apja, valamint ikerhúgai, hanem az anyja is fontos szerepet kap. A cselekmény ismét több szálon fut, azonban a szereplők útjai ezúttal újra meg újra keresztezik egymást, hogy végül ismét három teljesen különböző irányba indulva érjenek véget. Valószínű, hogy a további kötet(ek)ben ennél mélyebbre már nem áshatják magukat a hősök, most tehát vagy elindulnak felfelé, vagy más irányt kell megszabni a szerzőknek.
Visszatérve tehát a kiindulási kérdésre, hogy vajon miért nyúlik egyre hosszabbra a történet: élek a gyanúperrel, hogy ezúttal nem egy alaposan végiggondolt, előre megtervezett sorozattal állunk szemben. Az, hogy ismét nem jutottunk közelebb az első kötet olvasásakor felvetődő kérdésekhez – kik ezek a föld alatt élő emberek? miért költöztek oda? miért éppen ők? –, már fel se tűnik, lassan lemondunk a válaszokról. Úgy tűnik, mintha lett volna néhány ötlet – például a Föld mélyében lévő második nap legendája –, amely az első kötet óta megjelenik, és értelmet nyer, ugyanakkor rengeteg dolog öncélúnak hat. Igaz, mindeközben a könyv továbbra is olvasmányos, izgalmakkal teli, borzongató és nehezen letehető. Csak az a kár, hogy hiába várom már három kötet óta, hogy valami összefüggő, igazán érdekes, kerek egésszé álljanak össze a könyvek, mert ez csak nem akar bekövetkezni.
