Szuperhős-szeletelés szamurájkarddal

-Szűcs Gyula- | 2010. szeptember 24. |

B-
Az Új Bosszú Angyalai - Ezüst Szamuráj
Írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Finch, Frank Cho

Kingpin kiadó, 120 oldal, 2990 Ft.

 

Ahoz a korosztályhoz tartozom, aki 91-ben azonnal lecserélte a gagyi Bobót a menő Pókemberre, és akinek a VHS-korszakban a legtökösebb nindzsa nem Yasuaki Kurata volt, hanem Franco Nero és Michael Dudikoff. A Kingpin kiadó Ezüst szamurája így azonnal a kedvencem lett, mivel egy csapat passzosruhás szuperhős Japánban verekszik benne. Sokat levon viszont a kötet értékéből, hogy csak az első felében van szamurájkardozás, a maradék ötvenvalahány oldal humorban és akcióban nem, csak gigamellekben tobzódik.

Eddig sem csináltam belőle titkot, hogy Brian Michale Bendist ugyanúgy nem kedvelem, ahogy sokszor Mark Millart sem. A saját sztorik mellett a mainstream címekhez is leszerződő Garth Ennistől, Grant Morrisontól vagy Warren Ellistől eltérően ők sosem tudják megbízhatóan ugyanazt a minőséget hozni, vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Az Ezüst szamuráj tipikusan ilyen felemás Bendis-sztori: a kötet első fele akciódús és übercool, az utolsó 50 oldalon viszont csak unalomba fulladó kliséhegyeket, meg drámainak szánt melodrámát kapunk.

A feloszlatott, majd újjászervezett Bosszú Angyalai továbbra is a szupertitkos börtönkomplexumból megszökött rabokat hajkurásszák. Az elveszett szuperbűnözők listáján az Ezüst Szamuráj a következő húzónév, ezért a csapat átruccan Japánba. A tervük egyszerű, mint a 100-as szög: jól szétrúgják a Kéz nevű nindzsaklánt, és a hozzájuk csapódott terroristanő, Madame Hydra formás seggét, mivel a szamuráj valószínűleg az ő bűnbandáik felett venné át az uralmat. Sajnos az Angyaloknak nélkülöznie kell a Japán-szakértő Rozsomákot, és a keleti harcművész mestereknél edződött Fenegyerek sem hajlandó csatlakozni hozzájuk, de beajánl maga helyett egy maszkos-nuncsakus nindzsát.

A titokzatos segítőtárs kilétén végre Pókember is poénkodhat párat, szegény Vasembernek azonban továbbra is csak mellékszerep jut. Amerika kapitány és a Póknő karaktere viszont folyamatos reflektorfényben van, előbbi a csapatkapitányi poszt miatt görcsöl, utóbbi továbbra is a saját hálójában vergődik, és már kezd elege lenni a kettős ügynöki melóból.

Külön öröm, hogy Bendis egyre jobban kezd ráérezni az eleinte csak kötelező afroamerikai mellékszereplőnek berakott Luke Cage-re. A kötet legzseniálisabb poénja, amikor egy felhőkarcoló Penthouse-lakosztályán kirobbant bunyóban lelökik a teraszról a bikanyakú néger srácot, aki a sebezhetetlensége miatt lazán túléli a zuhanást, de mivel nem tud repülni, lifttel kell visszamennie a tetőre. David Finch rajzoló is hozzáedződött végre Bendis panelkezeléséhez, ahol az egészoldalas képeket mindig széles, filmvászonszerű kockák váltják, és a Michelin-babába oltott karfiolemberekből is visszavett: Madame Hydra például kifejezetten gebe lett a bögyös-faros Póknőhöz képest.

A kötet második fele sajnos már a sekélyes közhelyek tárháza, luficsöcsös parasztvakítás, undorítóan rózsaszín giccsorgiába csomagolva. A rajzolóváltás durván aláássa a kontinuitást: Frank Cho figurái csak nyomokban hasonlítanak Finch karaktereire. Vasember fröccsöntött műanyagbabává, Amerika kapitány buzimosolyú plasztik-Kenné, J. Jonah Jameson főszerkesztő pedig idióta rajzfilm-Hitlerré mutálódott. Cho comic strip-rajzoló korában még legendásan gyönyörű csajokat hozott össze pár vonalból, amióta viszont beszippantotta a mainstram képregényipar, átállt a botrányosan húsos combú szuperhősnőkre, akik deréktól fölfelé a Louvre repedezett márványszobrait, csípőtől lefelé viszont a willendorfi Vénuszt idézik.

Tovább rontja az összképet, hogy az író teljesen fölöslegesen hoz be a már összecsiszolódott csapatba egy új szereplőt. Miss Marvel ugyanis a Marvel-univerzum legfölöslegesebb karaktere. Sebezhetetlen, repkedő Superman-klón, bikini helyett oldszkúl egyberészes fürdőruhával és ami még ennél is rosszabb, nulla személyiséggel.

Az író ugyan próbálja elmélyíteni a karaktert azzal, hogy a Miss Marvel a szuperhősvilág Carrie Bradshowjaként világgá blogolja a verekedésekkel és világmementéssel tarkított szinglilét minden percét, de sajnos súlyos fogalomzavarban van. A 140 karakteres hülyeségek netre szórása nem blogolás, hanem twittelés. Ami egy vicces, pörgős műfaj, de Bendisnél ugyanúgy álmosítóan unalmas, mint a hazai celebcsajok picsogása. Sajnálatos módon kihagyott ziccer ez, mert engem azért érdekelt volna, hogy egy ilyen szupererejű szilikontehénnek hányszor írják be a nettrollok, hogy sunáznám. A blogidézetek végén virító "0 hozzászólás" viszont ordító dilettantizmus: Bendis nagyjából annyira van képben a webkettes világgal, mint Orbán meg az exkoleszos barátai. A folytatásban ennél bizony sokkal-sokkal többet várok.

A történet előzménye itt olvasható. (Az új Bosszú Angyalai - Kitörés!)

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.