B-
Az Új Bosszú Angyalai - Ezüst Szamuráj
Írta: Brian Michael Bendis, rajzolta: David Finch, Frank ChoKingpin kiadó, 120 oldal, 2990 Ft.
Ahoz a korosztályhoz tartozom, aki 91-ben azonnal lecserélte a gagyi Bobót a menő Pókemberre, és akinek a VHS-korszakban a legtökösebb nindzsa nem Yasuaki Kurata volt, hanem Franco Nero és Michael Dudikoff. A Kingpin kiadó Ezüst szamurája így azonnal a kedvencem lett, mivel egy csapat passzosruhás szuperhős Japánban verekszik benne. Sokat levon viszont a kötet értékéből, hogy csak az első felében van szamurájkardozás, a maradék ötvenvalahány oldal humorban és akcióban nem, csak gigamellekben tobzódik.
Eddig sem csináltam belőle titkot, hogy Brian Michale Bendist ugyanúgy nem kedvelem, ahogy sokszor Mark Millart sem. A saját sztorik mellett a mainstream címekhez is leszerződő Garth Ennistől, Grant Morrisontól vagy Warren Ellistől eltérően ők sosem tudják megbízhatóan ugyanazt a minőséget hozni, vagy nagyon jók, vagy nagyon rosszak. Az Ezüst szamuráj tipikusan ilyen felemás Bendis-sztori: a kötet első fele akciódús és übercool, az utolsó 50 oldalon viszont csak unalomba fulladó kliséhegyeket, meg drámainak szánt melodrámát kapunk.
A feloszlatott, majd újjászervezett Bosszú Angyalai továbbra is a szupertitkos börtönkomplexumból megszökött rabokat hajkurásszák. Az elveszett szuperbűnözők listáján az Ezüst Szamuráj a következő húzónév, ezért a csapat átruccan Japánba. A tervük egyszerű, mint a 100-as szög: jól szétrúgják a Kéz nevű nindzsaklánt, és a hozzájuk csapódott terroristanő, Madame Hydra formás seggét, mivel a szamuráj valószínűleg az ő bűnbandáik felett venné át az uralmat. Sajnos az Angyaloknak nélkülöznie kell a Japán-szakértő Rozsomákot, és a keleti harcművész mestereknél edződött Fenegyerek sem hajlandó csatlakozni hozzájuk, de beajánl maga helyett egy maszkos-nuncsakus nindzsát.
A titokzatos segítőtárs kilétén végre Pókember is poénkodhat párat, szegény Vasembernek azonban továbbra is csak mellékszerep jut. Amerika kapitány és a Póknő karaktere viszont folyamatos reflektorfényben van, előbbi a csapatkapitányi poszt miatt görcsöl, utóbbi továbbra is a saját hálójában vergődik, és már kezd elege lenni a kettős ügynöki melóból.
Külön öröm, hogy Bendis egyre jobban kezd ráérezni az eleinte csak kötelező afroamerikai mellékszereplőnek berakott Luke Cage-re. A kötet legzseniálisabb poénja, amikor egy felhőkarcoló Penthouse-lakosztályán kirobbant bunyóban lelökik a teraszról a bikanyakú néger srácot, aki a sebezhetetlensége miatt lazán túléli a zuhanást, de mivel nem tud repülni, lifttel kell visszamennie a tetőre. David Finch rajzoló is hozzáedződött végre Bendis panelkezeléséhez, ahol az egészoldalas képeket mindig széles, filmvászonszerű kockák váltják, és a Michelin-babába oltott karfiolemberekből is visszavett: Madame Hydra például kifejezetten gebe lett a bögyös-faros Póknőhöz képest.
A kötet második fele sajnos már a sekélyes közhelyek tárháza, luficsöcsös parasztvakítás, undorítóan rózsaszín giccsorgiába csomagolva. A rajzolóváltás durván aláássa a kontinuitást: Frank Cho figurái csak nyomokban hasonlítanak Finch karaktereire. Vasember fröccsöntött műanyagbabává, Amerika kapitány buzimosolyú plasztik-Kenné, J. Jonah Jameson főszerkesztő pedig idióta rajzfilm-Hitlerré mutálódott. Cho comic strip-rajzoló korában még legendásan gyönyörű csajokat hozott össze pár vonalból, amióta viszont beszippantotta a mainstram képregényipar, átállt a botrányosan húsos combú szuperhősnőkre, akik deréktól fölfelé a Louvre repedezett márványszobrait, csípőtől lefelé viszont a willendorfi Vénuszt idézik.
Tovább rontja az összképet, hogy az író teljesen fölöslegesen hoz be a már összecsiszolódott csapatba egy új szereplőt. Miss Marvel ugyanis a Marvel-univerzum legfölöslegesebb karaktere. Sebezhetetlen, repkedő Superman-klón, bikini helyett oldszkúl egyberészes fürdőruhával és ami még ennél is rosszabb, nulla személyiséggel.
Az író ugyan próbálja elmélyíteni a karaktert azzal, hogy a Miss Marvel a szuperhősvilág Carrie Bradshowjaként világgá blogolja a verekedésekkel és világmementéssel tarkított szinglilét minden percét, de sajnos súlyos fogalomzavarban van. A 140 karakteres hülyeségek netre szórása nem blogolás, hanem twittelés. Ami egy vicces, pörgős műfaj, de Bendisnél ugyanúgy álmosítóan unalmas, mint a hazai celebcsajok picsogása. Sajnálatos módon kihagyott ziccer ez, mert engem azért érdekelt volna, hogy egy ilyen szupererejű szilikontehénnek hányszor írják be a nettrollok, hogy sunáznám. A blogidézetek végén virító "0 hozzászólás" viszont ordító dilettantizmus: Bendis nagyjából annyira van képben a webkettes világgal, mint Orbán meg az exkoleszos barátai. A folytatásban ennél bizony sokkal-sokkal többet várok.
A történet előzménye itt olvasható. (Az új Bosszú Angyalai - Kitörés!)
