Frei Tamás: 2015 - A káosz éve és a magyar elit háborúja
Ulpius-ház, 2013, 588 oldal, 3200 HUF
Harmadik részéhez érkezett Frei Tamás érdemdús, magyar származású francia légiósának és étteremtulajdonosának mozgalmas története. André Calvi morális dilemmái egyszerűek, mint a faék, kínzási és kivégzési módszerei egyre gyomorforgatóbbá válnak, ráadásul az egykori tévés magyar rögvalóságról vallott nézeteiről is sok mindent megtudhat az olvasó. Megjelent a 2015 című regény.
A 2015-ben Frei elképzeli, mi lesz itt két év múlva. Pontosabban mi lenne, ha 2006-ban Gyurcsány előrelátóan lemondott volna, ha a gazdasági válságért Orbán vitte volna el a balhét, bukása után pedig populista kormány alakult volna történelemcsinálási küldetéstudattal megáldott „zsebsztálinnal" az élen. A szerző előre leszögezi, hogy regénye szereplőit a képzelet szülte (a miniszterelnök neve Ferenc!), ettől függetlenül gyanús, hogy a diktatórikus vágyaktól duzzadó kormány szabadságharcot hirdet az Unió ellen, Menet a békéért néven indít útnak szimpátiatüntetést, rezsit csökkent, terrorelhárító egységet szervez, trafikokat mutyiz, és mindent, de mindent államosítani óhajt. A miniszterelnök úgy érzi, homlokán hordozza a kiválasztottság jelét, ráadásul folyvást a „keletre nyitás" gondolatával játszik, oroszokkal barátkozik, velük tervezget közös jövőt (ami a főhős számára felér egy jókora gyomrossal, hisz annak idején Lenin fiaival való konfliktusa terelte őt az akcióhősség rögös útjára). A kormány mindennek a tetejébe még egy választást is elcsal, és hamarosan jókora vihar kavarodik Budapest utcáin: a gombnyomással (is) irányított csőcselék elszabadul, kövekkel dobálózik, bankokat rombol, óvodákat gyújt fel.
Frei képzelt Magyarországa:
- nagyon sokan nyögik a devizahitel-válság következményeit
- a demagóg kormány államosít, rezsit csökkent, hogy népszerűséget szerezzen
- Menet a békéért néven szimpátiatüntetést szervez, miután elcsalta a választásokat
- terrorelhárító egysége is van az országnak, ami azonban nem túl jelentékeny fegyveres erő
- a kormány szabadságharcot vív az Unió ellen, közben trafikokat mutyiz, földet oszt, és keletre akar nyitni az oroszok felé
- a tehetséges emberek folyamatosan külföldre áramlanak
- a diákság körében fokozódik az elégedetlenkedés, végül ők robbantják ki a zavargásokat
- a fekete kapucnis vandálok, akik az utcán randalíroznak, kurucinfo nemzedéknek neveztetnek, az értelmiségi lázadók pedig a „critical mass".
- a kéregetőket a kormány törvénnyel tiltja ki a belvárosból.
- szabadjára engedték az azeri baltás gyilkost, hogy a Keletnek kedvezzenek
André Calvi a végén persze mindent elrendez. A „szakács" nem egy családbarát hős, hiába igyekszik Frei emberarcúvá tenni a csinos feleséggel és az aranyos kislányával. Golyóstollal szúr arcon nyomozót, ezüst halkésekkel gyilkol főgonoszt, szögbelövő pisztollyal tesz ártalmatlanná rendőrt, ügyvédujjakat nyiszál vagy poligarcha-csuklókat vág fel, ha úgy érzi, másképp nem megy, netán megérdemli az illető. („Néhány szemétért sosem kár" - ez a jelszava.) Frei hamisítatlan amerikai típusú hőse harmadízben tesz rendet a Csák Máték földjén, a finomkodó külső mögé rejtett bunkó söpredék között, akik Monte Carlóban teniszt bámulva isszák a méregdrága koktélt, svájci kastélyokban tömik magukba a libamájat, s közben itthon zsigerelnek mindenkit, akit érnek.
Kapcsolódó anyagok
Magyarországon non-fictionben mindenki óvatos - Interjú Frei Tamással
Mert a regényben ők az igazi bűnösök, nem az aktuális politikai vezetők, akik egytől egyig bábfigurák. A poligarcha, „amikor a magyar állam ügyeiben tárgyal, valójában akkor is zsebre dolgozik, és a saját bizniszét intézi." A nyugatias konkurenciát megfúrják, a tehetségesebbek elől elzárják az utat, mert tudják, hogy tisztességes versenyben alaposan alulmaradnának. A Rokonok országában ők uralkodnak, ahol a lapok évtizedekre le vannak osztva, nincs verseny, se teljesítmény, a tehetségesek elkallódnak vagy külföldre menekülnek, egyedül a kapcsolatok, az urambátyám-szemlélet számít és termelődik folyvást újra. Az érvényesülés egyetlen útja, „hogy ki kit ismer, kivel járt egyetemre, aludt közös kollégiumi szobában, vagy vette feleségül a testvérét. Nem pedig az, hogy ki mire képes. Hogy ki a jobb." A szimpatikus magyarok Frei regényében vagy külföldön élnek és alkotnak (Áron Krisztina feltaláló, aki válságos helyzetben is tanúbizonyságot tesz éleslátásáról és tiszta szándékairól), vagy itt élnek ugyan, de szívük szerint valahol egész máshol lennének (Calvi felesége, Adrienn). A többi szereplő gátlástalan, gonosz, haszonleső vagy egyszerűen csak gyáva (a az ügyvédek, bankárok és poligarchák kapzsik, önzők, a kitartott nők üresfejűek, a kisemberek, például a nyomozó, megalkuvók és irígyek).
Frei a lendületesen áradó történet fonalát megtörtént események logikájára fűzi fel. Jó hírember és viszonylag kevés fantáziával megáldott író módjára majdnem minden 2015-re kiagyalt közéleti mozzanatot megfeleltet egy korábbi sorsfordító felfordulásnak a 2000-es amerikai elnökválasztási botránytól, vagy a londoni és párizsi zavargásoktól az arab tavaszig. Számtalan történelmi fordulatot idéz fel a múltból, melyek helyenként szolgálják a jelenben zajló események menetét, másutt öncélú tudásfitogtatásként hatnak. Aki nap mint nap Indexet olvas, vagy legalábbis átfut a szalagcímeken, az összes utalást ismerősként üdvözölheti. Frei állandóan párhuzamokat von, hivatkozik: a 2015 leggyakoribb kötőszava minden bizonnyal a „mint" szócska. A szerző idecitálja a kairói zavargásokat, a Lehman testvéreket, Irakot, az azerbajdzsáni baltás gyilkos ügyét, a bostoni robbantást, de sorolhatnám a végtelenségig, majd minden oldalra jut belőlük bőven.
Kicsit zavarossá teszi a szerkezetet, hogy fejezetenként ugrálunk összevissza időben és térben: pár napot előre, öt évet hátra lépünk, Budapestről Szomáliába, Palm Springsből Monacóba, Svájcból Üzbegisztánba jutunk hirtelen. A számtalan nézőpont, amit Frei használ, szintén zavaró, hiába tudjuk, hogy a szerkesztés szándékosan imitálja az akciófilmek ritmusát, ahol ez elvileg indokolt lehet. André kislányát, Fruzsikát leszámítva talán minden szereplő fejébe betekintést nyerünk hosszabb-rövidebb időre, még egy üzbég kisfiú gondolatait is megismerjük, akinek mindössze annyi a funkciója, hogy lát egy kivégzést. A fordulatok helyenként érthetetlenek (miért hozza el Kocsis a miniszterelnök-jelöltet az országba, mielőtt még bármit tudna a politikai gondolkodásáról?), a cselekményt sűrűn szakítja meg a közállapotokon és a magyar néplelken való hosszas borongás, különböző nemzetközi, világpolitikai példák sorolása és „elemzése", és ez bizony árt az izgalomnak. Valóságból (értsd: konspirációs teóriából) is megárt a sok.
Frei a magyar népről vallott nemzetkarakterológiai elképzeléseket az egész regényen végigfuttatja. A volt tévés nem tűnik Michael Moore-nak, nem túl plebejus lélek, rengeteg degradáló jelzőt használ az együgyűtől a baromig, vagy a végtelenül irritáló a „zemberekig" ( „Egyszerűen gondolkodnak és hülyék."). Igaz, általában valamelyik szereplője szájába adja a lesújtó mondatokat, amiket ráadásul a kiválasztott karakterek megállás nélkül szajkóznak. A közállapotokat tarthatatlannak érzi: Magyarország hosszú ideje mély társadalmi válságban sínylődik, pár millió igavonó bérrabszolga tart el néhány szerencselovagot, a többre és jobbra váró emberek pedig agyatlan módon veszik fel a hiteleket, lopnak, csalnak, sinkófálnak, csak hogy tovább nyújtózkodhassanak kopott, szegényes takarójuknál. A szimpatikus gondolkodású, Nyugaton élő Áron Krisztina tükrözi talán leginkább a szerző véleményét: „A megfelelő pillanatban otthagyni Magyarországot, mindig ehhez kell a legnagyobb tehetség!" A magyarságnak komoly lelki öntisztulást kell végrehajtania az életben maradás esélyének elnyeréséhez: a könyv szerint jókora kollektív sokkterápia szükségeltetik, hogy a „rút sybarita váz" végre tanuljon. „Ők maguk lehetnek az ország orvosai. Értelmesebben élve, előre gondolkodva, józanabbul döntve.." Íme a Frei-féle felemelkedési recept. Ehhez a nagy nemzeti mentálhigiéniai folyamathoz illeszkedik a 2006-ban megtalált nyírkai jóslat, a miniszterelnök-jelölt paradigmaváltási szándéka („Vége annak, hogy néhány család és pár üzleti csoport fogságban tartja a magyar kormányt."), és természetesen André Calvi figurája is, aki a végén rendet vág a fertőben. A poligarchák rémuralma véget ért.
Nehéz a 2015-öt komolyan venni, annak ellenére is, hogy a regényből – sajnos - teljesen hiányzik a humor vagy az irónia. De valószínűleg nem is kell, bár Frei céljai kicsit homályosak: szórakoztató író akart lenni, vagy a fikciót csak azért óhajtotta, hogy magvas gondolatait a lehető legszélesebb nyilvánossággal ossza meg? Akik annak idején szerették A megmentőt és A bankárt, biztos ezt is zabálni fogják, akcióéhségüket nem zavarja majd a sok moralizálás. Az nagyobb kérdés, hogy a politikailag továbbra is súlyosan megosztott, támogatottjaira roppant érzékeny olvasótábor hogyan értékeli az aktuális helyzetre vonatkozó áthallásokat. Apropó aktuálpolitika: az elrabolt miniszterelnök, akinek metrókocsikban szertedobált, ablaktörlőlapát alá szorított szórólapokon megjelent naplórészletébe már a könyv megjelenése előtt bele lehetett olvasni, nem Orbán, nem Gyurcsány, nem Bajnai, és még csak nem is Mesterházy. Ez egészen biztos.
