Vigdis Adelaïs Gudbrandr 1070-ben születik Rouen városában, jómódú és előkelő keresztény családba, normannok és vikingek leszármazottjaként. A hihetetlen gazdagságban felnövekvő, gyönyörű, szőke, kék szemű lány tizenhét évesen beleszeret a zsidó David Todrosba, aki a város híres talmudiskolájának növendéke. A vallási különbségek miatt elképzelhetetlen, hogy a titkos kapcsolatból házasság legyen, ezért a fiatalok a szökés mellett döntenek. Döntésük visszafordíthatatlan, de azzal, hogy mennyire veszélyes, talán még ők maguk sincsenek tisztában:
„A szabadság ajtaja kitárul, de ez az ajtó csapdára nyílik.”
A várost az éj leple alatt elhagyó pár a fiú szüleihez igyekszik a Franciaország déli részén található Narbonne-ba, így közel kilencszáz kilométert kell megtenniük úgy, hogy nyomukban a lány apjának haragja és lovagjai járnak. A gyönyörű tájleírásokban bővelkedő szöveg érzékletesen mutatja be azt a kettősséget, ami a fiatal szerelmesek lelkében él: a mindent átjáró félelem és szerelmük testi-lelki kibontakozásának mámora egyszerre van jelen a menekülés hosszú heteiben. Franciaország déli tájai felé tartva gyönyörű patakokon, kakukkfű- és rozmaringmezőkön gázolnak át, de közben egy percre sem lankadhat a figyelmük, a városokat messziről el kell kerülniük, mert a lovagok éjt-nappallá téve keresik őket. Végül szerencsésen megérkeznek David szüleihez, ahol a főhősnő áttér zsidó hitre, majd össze is házasodnak, nyugalom költözik az életükbe, de ez mindössze néhány rövid hónapig tart, az apa haragja elől újra menekülniük kell. Újabb gyötrelmes út után érkeznek a lány apósának jóbarátjához, egy rabbihoz az eldugott Monieux-be, ahol a viszonylagos szegénység ellenére jól berendezkednek, családot alapítanak, kis házat szereznek.
Ez a szerény, de boldog élet azonban nem tart soká, mert a Jeruzsálem felé tartó keresztesek csapata egyetlen éjjel alatt feldúlja a várost, és a zsidók elleni pogromok részeként felgyújtja a zsinagógát, elpusztítja az itt élő zsidók nagy részét. A zsidóság felvételekor a Hamutal nevet (harmat melege) kapó prozelita nőnek ismét elölről kell kezdenie az életét - elrabolt gyerekei után indul Jeruzsálembe egy apró csecsemővel a karján. Útja és élete innentől kezdve igencsak viszontagságos, még akkor is, ha az újrakezdés lehetősége többször is felmerül az életében. Rengeteg helyet bejár, de a végső nyugalmat és megelégedettséget már sehol nem leli meg ezután.
Hamutal teljes történetének elmesélése azonban csak a regény egyik síkja, a másik a (magát a történet írójaként azonosító) elbeszélő múlttal való találkozásának bemutatása. A fordult szív ugyanis egy 21. századi ember múlthoz való viszonyának a feltárása is. Különösen izgalmassá teszi az egyébként is lebilincselő szöveget ez a távolság, hiszen ez esetben egy ezer évvel korábbi történet rekonstrukciójáról van szó, és a könyv azt is elemzi, mi minden zajlik egy ilyen „történetrestaurálás” közben.
Az elbeszélő egy konkrét, történelmi dokumentumból indul ki, mely a Cambridge-i Egyetem Cairo Genizah Collection néven ismert kéziratgyűjtményében található.
Ez egy majdnem ezeréves, héber nyelvű dokumentum, egy olyan menlevél, mellyel Hamutal a családja elvesztése után menedékre lelhetett bármely zsidó közösségben, s mely sorsának legfontosabb állomásait is tartalmazza.
Ennek a dokumentumnak a képe és teljes szövege (magyar fordításban természetesen) is olvasható a regényben. Ebből a réges-régi menlevélből, a zsidó közösségekben védelmet jelentő írásból nő ki Hamutal sorsának teljes története.
Az elbeszélő ráadásul a nő meneküléseinek összes helyszínét bejárja, a 21. századból igyekszik meglátni azt a kort, melyben a hősnője élt. A múltat és a jelent együtt, különös kontrasztban látja, és a jelenkori helyszíneken „mintha a föld mélyén morogni hallaná az időt.” A többnyire már utcaszint alá süllyedt középkori épületek felkutatása során a narrátor nemcsak rengeteg kultúrtörténeti adalékkal színesíti a szöveget, de ezeken a régi épületeken keresztül szeretne összeköttetést létesíteni a múlttal. Nagyon sokszor meg is érinti ezeket az öreg falakat, mintha nemcsak a tudatával, de az érzékszerveivel is közel akarna kerülni a múlthoz:
„Megérintem az érdes, párától gyöngyöző falakat, és arra gondolok: több mint ezer éven átnyúlva azt a követ érintem, amit te is ismertél David Todros.”
Ennek az érintkezésnek persze rengeteg akadálya van, de az író-elbeszélő mindent megpróbál, hogy közelebb kerüljön azokhoz az emberekhez, akikről a regényét írja. Módszerének lényege a következő: „Ki akarom deríteni, mi az, ami egy ezredév elmúltával még látható lehet. Szinte semmi – legfeljebb maga a táj, de az is csak hellyel-közzel. Alig tudom elképzelni, hogyan zajlott az utazásuk, pedig nincs hiány történeti forrásban, amire támaszkodhatom. Egyet kell tennem: kihúzni, elvenni, mindent lecsupaszítani a lényegére. (…) Mindent óvatosan eltávolítani, mint egy régész, és aztán rábukkanni a puszta földre.” Pontosan tudja, hogy a hősei már legfeljebb az ő fantáziájában vannak jelen, ezért igyekszik környezetüket, a régi városokat, falvakat, hegyoldalakat és mezőket faggatni, szóra bírni.
A középkori szerelmi történt, mely egy feleség, egy anya és egy üldözött nő életét mutatja be, egyben az eltűnt, köddé és porrá vált idő regénye is.
Annak a nyugtalanító kérdésnek a kibontása, hogy hová lesz a múlt, hová lesz az elmúlt idő, van-e kapcsolódása a jelenhez.
A könyv e rendkívül jól kidolgozott és a regény szövetébe épített bölcseleti problémán túl a középkori történelemmel és hétköznapokkal, valamint a hősök és a narrátor által bejárt helyek kultúrtörténetével, földrajzi környezetével is nagyon jól megismerteti olvasóját. Nem sokban változtatja meg a középkorról való tudásunkat, de szinte érezhetővé teszi azt az örökös kiszolgáltatottságot és félelmet, melyet a kor emberének éreznie kellett. A természet erőinek, a politikának, a különös hordáknak, a nehezen uralt erőszaknak, az éhezésnek alárendelt emberek hétköznapjai ugyanúgy megjelennek a lapokon, mint ahogy a középkori előkelőségek fényűző élete.
A regény egyik tetőpontja a keresztes lovagok hatalmas csapatának megjelenése Monieux-nál. A kisváros elöljárói a legrosszabbat remélik, ugyanakkor nincs más lehetőségük, mint beengedni és ellátni, elszállásolni az Isten nevében harcba induló katonákat. A lakosok házaikat, kevés élelmüket ajánlják fel nekik, de ez nem elég, mert a gyorsan lerészegedő katonák nőket erőszakolnak meg, megölik a város zsidó lakosságának nagy részét és rombolásukkal évekig jóvátehetetlen károkat hagynak maguk után. A sereg átvonulása, a mészárlás, a nyomukban járó vérfürdő, a regény egyik legnaturalisztikusabb, és egyben legfelforgatóbb része. A Deus lo volt jelmondata alatt vonuló harcosoktól ugyanis senki sem védheti meg az egyszerű átlagembert. Ebben a jelenetben nemcsak a főhős, Hamutal véget nem érő tragédiája veszi kezdetét, de kiemeli a már említett kiszolgáltatottságot, a biztonság teljes hiányát is.
Az emberek, a hétköznapok és a történelmi események leírása mellett a természet is óriási szerephez jut, a különböző vidékek leírásai a könyv legjobb részei közé tartoznak. A szavasgombák, a farkasok, a baljós előjelként tekergőző kígyók, a baglyok és a füves rétek, a természeti jelenségek bemutatásában és az emberekre gyakorolt hatásuk érzékeltetésében bővelkedik a kötet: „Három napja fúj keményen és kitartóan a misztrál a tiszta és könyörtelen ég alatt. Olyan ereje van, hogy a kutyák, juhok és kecskék a vakító fényben hunyorogva, szél ellen fordított farral fekszenek megadóan az alacsony falak, sziklák és fatörzsek mögött. Zúgatja a magyaltölgyeket, élesen és magányosan fütyül a csupasz facsúcsokon, morogva feszül neki falaknak, ablakoknak. A gyíkok megbújnak a résekben, a sovány marhák panaszosan bőgnek.”
A fordult szív láthatóvá teszi a múlt és a jelen közötti áthidalhatatlan szakadékot, egy törékeny lány szomorú sorsát, a vallási felekezetek közötti ellentéteket, a gyönyörű francia vidéket, valamint Palermót, Kairót, Alexandriát, a zsidó és a keresztény kultúrát. Mindez annak a történelemnek a segítségével, melynek lényegét így ragadja meg: „A történelem pedig ott hever az utcán, ijedős valami, olyan, mint egy fényfolt emberi kontúrokkal, amely homályos, elveszett életek közül rajzolódik ki.”
(Kiemelt kép: roueni katedrális, fotó: Philippe Roudaut/Wikipedia)
