Sofi Oksanen: Mikor eltűntek a galambok, ford.: Bába Laura
Scolar Kiadó, 2014, 352 oldal, 2760 HUF
Meg lehet-e érteni a bűnösöket? Fel lehet-e tárni motivációikat, azokat a hajtóerőket, melyek évekkel korábban árulásra, hazugságra, elveik feladására késztették őket? Hogyan torzul el a személyes és a közös emlékezet, hogyan lehet, hogy mindig csak a győztesek igazsága vésődik be az agyakba, és hányféle igazsága van ugyanannak a történetnek? Sofi Oksanen tervezett Quartet-sorozatának harmadik darabja jelent meg idén tavasszal magyarul. A Mikor eltűntek a galambok, mely a Sztálin teheneihez és a Tisztogatáshoz hasonlóan az észt történelmi tragédiák és megosztottság nyomába ered, a finn írónő talán legkiforrottabb műve. Sofi Oksanen az áprilisi könyvfesztivál díszvendége lesz, de a Mikor eltűntek a galambok korántsem ezért lett a hét könyve.
Észtország történelmét alapvetően nem ismeri a Nyugat, ezt Sofi Oksanen már épp elég interjúban hangsúlyozta. Éppen ezért az írónő korábbi történelmi témájú könyvei (Sztálin tehenei, Tisztogatás) mindenhol más-más reakciót váltottak ki, és jellemző, hogy azokban az országokban, ahol hiányzott a hasonló történelmi tapasztalat, sokszor inkább a bűnügyi vonalat húzták alá (legtöbbször a Tisztogatás jelen idejű cselekményébe kapaszkodva). A Mikor eltűntek a galambok ezzel szemben végig a múltban marad, megtartja viszont az Oksanen-regények dramaturgiájából már jól ismert időbeli ugrálást. Szereplőinek motivációi, cselekedeteik mozgatórugói, és a karakterek közötti bonyolult, és korántsem egyértelmű kapcsolatrendszer így darabonként, töredékesen mutatkozik meg, majd kapcsolódik teljes egésszé a történet végére.
A negyvenes években járunk, a szovjet csapatok kivonultak, hűlt helyüket azonmód a náci Németország katonái foglalták el:
„Az utat betöltötte a Wehrmacht, úgy jöttek a sisakok és a biciklik, mint a sáskák, annyian voltak, hogy meg sem lehetett őket számolni, lengtek a gázálarcok hordtáskái, és a katonákat belepte a virágeső. Juudit kidugta a kezét, a levegőben gyöngyöztek a mosolyok, mint buborékok a friss limonádéban, a kezek hajadonillatú szellőt legyeztek a felszabadítók felé, a tenyerek, mint a nyári fa levelei, remegve mozogtak, közéjük keveredve más kezek a kommunista párt plakátjait tépdesték, a vezéreket ünneplő képeket, felszakadtak a szájak, kettéhasadtak a fejek, kitörtek a nyakak, sarkak tapostak a szemekbe és tiporták azokat a földbe, tömködtek dühöngő port a vezérek papírszájába, a papírcafatok konfettiesőként szóródtak szét a levegőben (…)”.
Juudit egyedül vészelte át a légvédelmi támadásokat, férje, Edgar az erdőben harcolt unokafivére, az ellenállók soraiba állt Roland oldalán. A regény cselekménye hármójuk szemszögéből bomlik ki: az idealista Roland Finnországban kapott kiképzést, majd Észtországba visszatérve az erdei csapatok közé áll, a harcok szüneteiben pedig noteszébe jegyzi fel a bolsevik pusztítás krónikáját, az ellenállás napjainak történetét. A nála néhány évvel fiatalabb Edgar mindig is a család kedvence volt. Igazi opportunista, aki a németek bevonulása után hamar felismeri, hogy karrierje akkor ívelhet fel igazán, ha felajánlja szolgálatait az éppen regnáló hatalomnak. (Később ugyanígy tesz, csak akkor már szovjet-észt szemszögből veti papírra a háború ideológiailag átszabott és végletesen eltorzított történetét.) Juudit saját boldogtalan házasságának csapdájában vergődik. Kapcsolata Edgarral csak a külvilág számára tökéletes, a hálószobájuk a nő hasztalan kísérletei ellenére hideg és örömtelen marad. Később teljességgel szem elől tévesztik egymást (a házaspár tagjai szinte megkönnyebbülnek, hogy a háború elsodorta őket egymás mellől), és a németek bevonulása után Juudit egy náci tiszt szeretője lesz.
Korábbi cikkeink Sofi Oksanenről:
A három karakter útja azonban csak látszólag válik el egymástól: a hatvanas években (ez Oksanen időbeli ugrásának másik fő terepe) az alkoholista Juudit és a fasiszta észt kollaborálók rémtetteit papírra vető Edgar megint egy fedél alatt él. Utóbbi társadalmi elismerést és könnyebb életet remél a tervezett könyvtől (például, hogy a lakásban bevezessék a gázt, és végre olyan húst vehessen a hentesnél, melybe nem kevertek patkányhúst), miközben azonban a levéltári iratok között kutat – legnagyobb döbbenetére – Roland nyomaira bukkan.
Oksanen eddigi talán legkiforrottabb könyve a Mikor eltűntek a galambok, mely nem egyszerűen az észt történelem egy darabjáról szól. Kérdésfelvetései közösségi és egyéni szinten is komplexek, az árulás, a kollaboráció, a meghunyászkodás, az önfeladás ugyanis mindkét esetben (tehát a társadalom és az egyén esetében is) komoly dilemmát, meghasonulást, vagy éppen törést jelent.
Szereplői ebből a szempontból szinte kivétel nélkül csődöt mondanak: Edgar mindig a legkisebb ellenállás felé mozdul, és különösebb megrázkódtatás nélkül simul bele az aktuális politikai-hatalmi rendszer mindennapjaiba. A férjezett Juudit valódi szerelemmel szereti a náci tisztet, ugyanakkor őt is becsapja akkor, amikor Roland megkeresésére segédkezet nyújt a menekültek bújtatásában. Nem vezeti semmiféle ideológia, mégis tisztában van azzal, hogy ez korántsem ad felmentést egykori életmódja, elköteleződése alól, döntéseinek pedig komoly következményei lesznek. A legkövetkezetesebb még közülük Roland, aki az ellenállás napjaiban abban bízik, hogy a háború végeztével nála „tehetségesebb tollforgatók” az általa gyűjtött bizonyítékok alapján megírják majd „e szabadságharc történetét”. Hogy mindez a visszájára sülhet el, azt valószínűleg a legvadabb rémálmaiban sem gondolta volna.
Az éppen regnáló hatalom ugyanis addig gyurmázik a történelmi adatokkal, amíg egy teljesen torz, a maga igazát alátámasztó verzió nem keletkezik. De hát ki vitatná, hogy a történelmet mindig a győztesek írják, és ha kell, újraírják? A kétkedés, az önmarcangolás mindig a legyőzötteké. Sofi Oksanen ezt a belső meghasonulást, a közösségi és egyéni identitás újraépítését érzékletesen és rendkívül intelligensen ábrázolja: szereplőivel nagyon nehéz azonosulni, a folyamat logikája mégis világosan nyomon követhető, érthető, még akkor is, ha vitatható. Kelet- és közép-európai olvasóinak nem kell külön szótár a történelmi események értelmezéséhez. Emiatt sem kérdéses, hogy a huszadik századi, kelet-európai posztkolonializmus természetrajzát a nyugati (vagy északi, ebből a szempontból mindegy) írók közül kevesen értik jelenleg jobban, mint Oksanen.