Sándor Iván A hetedik nap című regénye, miközben torokszorító történeteket mond el a XVI. századi, kilátástalan vallásháborúba süllyedő Németalföldről, egyben az európai történelem és emlékezet mibenlétére is rákérdez. Párhuzamos és egymást keresztező szálakon futtatott cselekménye révén egyszerre izgalmas eseménysor és komor, keserű példabeszéd az emberi lény és történeti idejének természetéről.
Sándor Iván: A hetedik nap
Magvető, 2018, 253 oldal, 3299 HUF
A spanyol és németalföldi hadak, a katolikus és protestáns katonák egyformán vérgőzös rablógyilkosságai elől menekül el Leidenből a Hérodotoszt ógörögből hollandra fordító tudós és kamasz fia. Thomas apjától egyszerre tanulja meg, hogy a tengerpart vonalában kell menekülnie, hogy az ógörög mester tanítása alapján a történelem folytonosan ismétli önmagát és hogy az ember feladata az emlékezés. Ugyancsak Leidenből menekül az egyik orvosprofesszor fia, Jensen is. Ő, miután apjától megtanulta az emberi test anatómiáját, sőt azt egyfajta performansz keretében el is játszotta a Theatrum Anatomicumban, apja temetésének másnapján csatlakozik egy vándor színtársulathoz. A két fiú menekülési útvonalai itt találkoznak.
Thomas és Jensen nevelődési vándorévei egyben versenyfutást is jelentenek az erőszakos halállal, hiszen bármikor katonákkal találkozhatnak, akik számára – bármelyik lobogó alatt is ölnek – az a legbiztonságosabb, ha legyilkolják a civileket. Egyrészt úgysem lehet tudni, hogy kémek vagy lázítók-e, másrészt a folyamatos csatározás közepette nincs idő foglyokkal bajlódni. És a felnövekedő fiúk megtapasztalják, hogy ugyanúgy egyetlen kardcsapással lehet levágni egy apa és egy hűséges kutya fejét. Hogy a túlélés egyik záloga, hogy mennyire gyorsan jönnek rá, melyik városvezetőnek mit kell hazudni. Hogy a színésztársak között van szökött katona és családja elpusztításától megnémult ex-várkisasszony. És hogy egy menedéket adó házaspár a saját falujában egyik nap még megbecsült mesterember, másnap már bűnbakként máglyára vetett zsidó.
Te hordanád a holtak karjáról lecsatolt órát?
Kalligram, 2014, 204 oldal, 2990 HUF A nyolcvanas évek elején Sándor Iván meglátogatta Amszterdamba emigrált nénikéjét, Kellermann Lászlónét. A látogatás egy pontján az asszony évtizedek óta őrizgetett dossziékat húzott elő a fiókjából, benne sógorának, Kellermann Ferinek naplóival, jegyzeteivel, fotóival. Több mint harminc évnek kellett eltelnie, hogy Sándor letisztázza magában a több száz oldalnyi kordokumentumot, és regényt kerekítsen belőle.
És miközben szereplőink sohasem tudhatják, hogy a következő pillanatban életben lesznek-e még, miközben éheznek, fáznak, fogságba esnek, megszöknek, a legfélelmetesebb az, hogy sajátos szolidaritást éreznek az őket éppen verő vagy elveszejteni készülő katonák létbizonytalanságával. És azon töprengenek, vajon az emlékezés vagy a felejtés által lesznek-e méltóbbak a szüleik járvány vagy gyilkosság által manifesztálódó halálával rájuk hagyományozott szellemi örökségére.
Az egyik mellékszereplő, az egykor Spanyolországból elűzött zsidó család sarja, a szövetségi hűség leszármazottja, ezerszer megalázott és meggyalázott nemzetségétől azt tanulta meg, hogy a túlélés záloga a felejtés, a humanista tudós sarja viszont úgy tudja, hogy őrizni kell a kilátástalanul ismétlődő emberi történelem iszonyatának emlékezetét.
A menekülései közepette Londonba is eljutó Jensen, aki véletlenül bekeveredik Shakespeare III. Richárdjának próbájára, ott döbben rá arra, hogy színészként az a hivatása, hogy a közönséget szembesítse önnön természetével; kis idő múltán viszont sajátos rezignációval veszi tudomásul, hogy a művelt várúr e szembesítés jutalmaképpen nem mészárolja le őket azonnal, hanem hagy néhány órát a menekülésre. A tengerparton párkákként hálót szövő halászfeleségek és más, nyomorult, szegény emberek pedig a túlélés és temetés mozdulatsorainak tompa közönyébe feledkezve fordulnak el tőlük.
Az emlékezetükben Bosch-képeket, héber és görög mondatokat, szerelmek és halálok történeteit hordozó szereplők végül egyfajta fogolytáborba kerülnek, ahol az agyag- és hullahordás, valamint a forradalmárból besúgóvá kínzott fogolytársak közepette a legfontosabb teendő az, hogy miképpen lehet egy-egy elrejtett hulla kenyéradagjához hozzájutni. A regény ezen a ponton már egyértelműen egybemossa az európai történelem iszonyatos mélypontjainak összességét egyfajta pre-koncentrációs-tábor víziójában – ahonnan gyilkosság árán szökik meg Thomas, hogy emlékei zsákjában az európai kultúra görög , zsidó és humanista relikviáit őrizve elmeneküljön a tengeren át. Tíz napját tagolja az evezés-evés-pihenés monotóniája, hogy aztán egy tengeri vihar halálos örvényében revelálódjon előtte az iszonyatos történetfilozófiai tanítás: nincs hová szökni önmagunk elől, a szörny-csodalény ember nem tudja önnön irracionális démonjától megmenteni saját szellemi felfénylését.
A hetedik nap című regény a történeti időbe vetett emberi lény útját mint lefelé forgó spirált mutatja be. Szereplőinek és olvasóinak emberi méltóságát csupán a szakadékba pillantás reflexiójának komor bátorsága adja meg.
Írta: Szarka Judit
