Sándor Iván: A Vanderbilt-jacht hajóorvosa
Kalligram, 2014, 204 oldal, 2990 HUF
A nyolcvanas évek elején Sándor Iván meglátogatta Amszterdamba emigrált nénikéjét, Kellermann Lászlónét. A látogatás egy pontján az asszony évtizedek óta őrizgetett dossziékat húzott elő a fiókjából, benne sógorának, Kellermann Ferinek naplóival, jegyzeteivel, fotóival. Több mint harminc évnek kellett eltelnie, hogy Sándor letisztázza magában a több száz oldalnyi kordokumentumot, és regényt kerekítsen belőle. A regény első fejezete valóság, ami utána következik, azt már a fantázia formálta olvashatóvá. A hét könyve a Vanderbilt-jacht hajóorvosa.
Gyanútlan arisztokraták
Egy szerencsés véletlennek köszönhetően Kellermann Feri az egyik leggazdagabb amerikai iparmágnás, Cornelius Vanderbilt jachtára, az Alvára kerül hajóorvosi minőségben. Túl sok dolga nem akad, szolgálata olyan, mint egy hosszúra nyúlt fizetett szabadság, melyet csak néha zavar meg egy-két elnyisszantott ujj, vagy tánc közben meghúzott hát.
„Drága Zsókám! Mintha egy történetet írnék, regényt, amelyben valakinek a történetét írom, de az a valaki én vagyok. Elképzelem, hogy miközben olvasod, arra gondolsz, hogy nem is a levelemet olvasod, hanem egy regényt.” – írja Budapesten hagyott jegyesének, és a levelek mellett fényképekkel és képeslapokkal is alaposan dokumentálja útját. Az olvasó eközben flashbackek segítségével ragadja ki a luxusból a fiatal orvost, és helyezi vissza néhány jelenet erejéig természetes környezetébe, a Glück-házaspárral végigbeszélgetett esték, valamint a családjával megejtett mozizások közé. Ám sem ezek a visszaemlékezések, sem a levelek szövege nem különül el élesen a regénytesttől, így az olvasónak nincs könnyű dolga. Sándor Iván az első, kalandregényes fejezetben három idősíkot kever bravúrosan - az egyre távolabbra kerülő budapesti éveket, a Zsókának lefestett közelmúltat és a nyílt tengeren töltött jelent.
Az utasok szeme elé puha fátyolként ereszkedik a csillogás, a jómódú egyhangúságban csak koktélpartik és puccos vacsorák visznek némi színt– a fekete zongorista az As Time Goes By-t játssza, a bálteremben bármikor felbukkanhat a szmokingba bújtatott Leonardo DiCaprio. Ám miközben a Vanderbilt-jacht gyanútlanul rója a végtelen tengereket, és utasait csak a jütlandi csata évfordulóján megejtett ünnepség emlékezteti a külvilág borzalmaira, Európában ismét mocorogni kezd a gonosz. A készülő világégést viszont csak, mint távolban felharsanó hajókürtöt érzékelik, tudják, hogy ott van valahol, de nem foglalkoznak vele. Gondtalanul szürcsölik a Daiquirit olyan egzotikus tájakon, ahová az első világháború híre is csak évekkel a kirobbanása után jutott el. Kiváltságosok, mert még nem képesek eseményeket passzintani valós idejük mellé, az olvasót viszont az első baljós név és dátum felvillanásakor nem várt nyugtalanság keríti hatalmába, és eltöröl mindent, amit addig olvasott. Milliókat, jachtot, csillogást.
„Szónoklat, mondta Kellermann Feri, az erőről, az összetartozásról.
Nem ismeri fel a hangot? kérdezte a szerkesztő.
Nem…
Mary feszülő trikóját figyelte.
Hol él maga, Mister? Nekem havannainak kell felismerni Adolf Hitler hangját?
Nem hallottam még szónokolni, mondta Kellermann Feri. Arról beszél, hogy Németország kiterjeszti a hatalmát Európára és évszázadokra fog berendezkedni.
Tréfás fickó lehet, nevetett Mary. Kérhetek egy Benedictint is?” (55. o.)
„A Törvény kapujában őr áll”
A gyanútlan, tengeri évek filmszerűségéből a hetven évvel később induló fikciós második rész ránt vissza a földre. Minden, ami az Alva legénysége számára csak egy távoli hajókürt hangja, a Kellermann család számára a valóság – háború, gettó, Auschwitz. Zsóka Kellermann Feri unokaöccsének, Gyurinak gondjaira bízza néhai jegyese emlékeit, a fiú pedig nekivág a világnak, hogy felgombolyítsa családja történetét. A nyomozás számos pontján félreszaladhatna a regény, nosztalgiába vagy cukormázba fulladhatna, ám Sándor nem zúdítja ránk a történelmet - hagyja, hogy az olvasó saját emlékei, olvasmányai, tanulmányai alapján rekonstruálja a múltat. Remek dramaturg, épp olyan feszesre húzza ki egymás mellé az egykor volt és a jelen síkjait, hogy a megfelelő pillanatokban szinte észrevétlenül tudja őket egymásba gabalyítani. A mindenki számára (valamilyen módon) ismertet sem konkretizálja, csak Előtte és Utána van - Hitler egyre aggasztóbb beszédei, az amszterdami pályaudvarra befutó vonat, Auschwitz szőke angyala, a múzeummá alakított koncentrációs tábor.
Bár hőse, Kellermann Gyuri a megismerésért küzd, Sándor nem törekszik arra, hogy a történelem szövetén keletkezett összes lyukat befoltozza. Számára nem a megismerés a hangsúlyos, hanem az az út, melynek során megpróbálunk közelebb kerülni a múlthoz. A megismerés, vagy sokkal inkább a meg nem ismerés, a meg nem ismerhetőség szakaszában a szerző egy önálló történetet ágyaz a regénybe. Alkotója, a Richard nevű író, Auschwitzban elpusztult apja emlékének ajánlja kötetét, melyben kilencedikként kap helyet a Túl a kapun című fejezet. A történet Kafka szellemét idézi, A Törvény kapujában (in: Kafka - A per) című elbeszéléssel való hasonlatossága, és látomásos képei csak még távolabbra helyezik a megismeréssel kecsegtető boldog véget. Épp olyan megfejthetetlen és sokféleképpen értelmezhető, mint a múlt, amit Kellermann Gyuri üldöz.
A meg nem ismerés különbözősége
A Vanderbilt-jacht hajóorvosának egyik leghatásosabb momentuma a nyugat és a kelet múlttal való szembenézésének, emlékezettel való viszonyának szembeállítása. A nyugatot a saját családja háborús bűneiről cikket író német újságíró képviseli, míg a keletet egy magyar válóperes ügyvéd, kinek apja a háború idején honvédszázadosként volt élet és halál ura. Egyikük sem képes szembenézni szülei tetteivel, ám épp a szembenézni nem tudás különbözősége domborítja ki legjobban a múlttal való viszonyukat. Míg egyikük szégyelli magát nagyapja rekonstruált múltja miatt, másikuk - bár kérdőre vonja apját arról, amit megismert - pontosan tudja, hogy ordítozása nem változtat a szereteten, amit iránta érez. Akkor sem, ha minden pontosan úgy zajlott, ahogy a levéltárban fellelhető dokumentumban szerepel. A halottak kezéről lecsatolt óra néhai tulajdonosára jobb, ha nem gondol az ember. Korábban az apjáé volt, sosem kérdezte, hogy honnan szerezte. Azért hordja, mert még mindig kifogástalanul működik.
Kellermann Gyuri és a válóperes ügyvéd beszélgetése nem csak a benne elhangzottaktól, vagy attól válik a könyv legellentmondásosabb, legsúlyosabb szakaszává, hogy előbbi kérdésiről és reakcióiról csak az utóbbi által ledarált nagymonológból értesülünk, hanem attól is, hogy képtelenek vagyunk csak az egyikük, vagy csak a másikuk oldalára állni.
„Azt mondja, rájött az útján, hogy a rokonai gyanútlanok voltak…na látja…mások is lehettek gyanútlanok…azt mondja, más az, aki áldozatul esik a gyanútlanságnak és mások a gyanútlanság vámszedői…Más áldozatnak és más tettesnek lenni? Megnyugodhat, ha eljutott idáig. Úgy látom, mégsem nyugodt. Én az vagyok…sokat kibír az ember…”
Hol kezdődik a megbocsájtás? Erre mindenkinek a saját válaszait kell megtalálnia. A múlton nem lehet változtatni - csak rajtunk múlik, hogy küzdünk meg vele. Sándor Iván könyve megadja a kezdőlökést a küzdelemhez.
