A-
Howard Phillips Lovecraft:
Holdárnyékban
Fordította: Kornya ZsoltValhalla Páholy, 1998
Tavaly elindított új sorozatunkban az Albatrosz- és a Galaktika-könyvek mellett kielemezzük egy nem kevésbé kultikus kiadó, az ezer nevű Valhalla köteteit is, a daliás 90-es évektől a 2001-es sírba szállásig.
Torz mélységlakókról, szentségtelen kultuszokról, testrabló idegenekről, degenerált kannibálokról és szellemkalózokról rengetegen írtak már a ponyvairodalmoban. Howard Phillips Lovecraft azonban úgy tudott hozzányúlni a XX. század eleji, filléres horrorfüzetek legnépszerűbb témáihoz, hogy a legjobb kisregényei még 80 évvel a keletkezésük után is fejbe vágják a slashermozik alatt vacsorázó olvasót. Ha valaki könnyed esti rémtörténeteket remélve, mosolyogva vesz a kezébe egy Lovecraft-kötetet, szinte biztos, hogy az utolsó novella végénél már minden apró neszre összerezzen, és hiába biztos benne, hogy a szeme sarkában feltűnő, nevenincs iszonyat valójában nincs is ott, még a mosdóba is csak félve mer kimenni.
A Holdárnyékban a Valhalla Páholy kiaó második válogatása volt a borzalom nagymesterének munkáiból, az íróért bevallottan rajongó Kornya Zsolt fordításában. Ez a '98-as kötet már sokkal szerencsésebb összeállítás volt '93-as elődjénél, a Cthulhu hívásánál: a könyv egyharmadát elfoglaló, zseniális kisregény mellett három hosszabb és öt rövidebb novellát is tartalmaz, melyek között vannak egészen korai írások a '10-es és a '20-as évekből, de bőven kapunk ízelítőt Lovecraft késői, '30-as évekre kiforrt stílusából is.
A kötetet nyitó Árnyék Innsmouth fölött című, 100 oldalas kisregény Lovecraft egyik mesterműve, és nem mellesleg a személyes kedvencem. Terjedelme ellenére is sodró lendületű, akiciódús rémtörténet, tele borzalmas családi titkokkal, nyomasztó helyszínekkel, istentagadó vallásokkal, és ronda halemberekkel. A 1936-ban leközölt, de már '31-ben elkészült novella hamisítatlan lovecrafti felütéssel indul: az egyes szám első személyben beszélő narrátor (egy régiségkedvelő, családfakutatással foglalkozó, 21 éves fiú) az Arkhami Történeti Társaság kiállítótermében megvizsgál egy Innsmoutból származó, furcsa arany ékszert, és máris olthatatlan vágyat érez, hogy elzarándokoljon a massachusettsiek által elkerült, belterjes, degenerált tengerparti koszfészekbe, hogy aztán első kézből tapasztalja meg, miért utálja mindenki az itteni embereket.
A halbűzt árasztó, mogorva és agresszív falusiak nemcsak megszakították a kapcsolatot a külvilággal, de lecserélték a keresztény vallást Dagon Ezoterikus Rendjének tanaira. Életük alkonyán pedig - Dagon atya és Hydra anya kegyelméből - ők maguk is dülledt szemű, kopoltyús szörnyetegekké változnak, hogy együtt úszkálhassanak a misztikus Ördögzátonynál egy olyan mélységlakó faj tagjaival, akik már akkor mérhetetlenül vénnek számítottak, mikor a sumérok kiégették az első agyagtégláikat. A főhős lelkes innsmouthi néprajzkutatása így hamar fejvesztett menekülésbe csap át: bámulatos, hogy a részletekben gyakran elvesző Lovecraft hogyan vált át a fojtogató hangulatú városleírásból egyetlen lerobbant hotelben töltött éjszaka alatt zombifilmeket idéző, őrült üldözési jelenetbe.
A halemberek elől bújkáló főhős egy Dagon-hívő, vén alkoholistától később megtudja, hogy az istentelen csápos-kopoltyús kultuszt egy Obed Marsh nevű hajóskapitány hozta el Óceániából a haldokló Innsmouthba. A kikötőváros egyszerű lakói csupán jó fogást és rengeteg aranyat szerettek volna, hát a mélységlakóktól meg is kapták - némi emberáldozatért és a tengeri förmedvényekkel folytatott aktusokért cserébe. Főhősünk persze csodával határos módon élve kijut a torz halemberek bűnös városából, de mikor már azt hinnénk, hogy a többi Lovecraft-szereplőhöz hasonlóan a rendőrségi fogdában vagy az arkhami elmegyógyintézetben fogja lediktálni szörnyű emlékeit az utókor okulására, Lovecraft egy lépéssel tovább megy, és a bónusz fejezetben egy elképesztően felkavaró lezárással rúgja hasba az olvasót.
Az Árnyék Innsmouth felett amellett, hogy az egyik legnyomasztóbb és legstílusosabb Lovecraft-horror, rasszista önvallomás is egyben az írótól. A buta, csúf és agresszív innsmouthiak, akikről Lovecraft többször is leírja, hogy "alig különbek a déltengeri kannibáloknál", csak félig a morfiumálmok gyermekei. Sokkal inkább a század elején tömegével érkező karib-tengeri és délkelet-ázsiai bevándorlók allegóriái ők, akik a Providence-ben nevelkedett, családfáját az 1630-as évekig visszavezető író szerint csak megmételyezik a nagy múltú, puritán dinasztiák vérrel és verejtékkel felvirágoztatott Új-Angliáját. (A kisregényből Dagon címmel horrorfilm is készült.)
A Randolph Carter vallomása már egy sokkal egyszerűbb, korai Lovecraft mű 1919-ből (egy évvel később jelent meg nyomtatásban). A főszereplő az egyes szám első személyben rendőrségi vallomást diktáló, címbéli Randolph Carter, aki az okkultista kincsvadász barátját, Harley Warrent kíséri el a temetőbe, hogy ott bemerészkedjenek egy ősi sírba. Bár Warren évek óta elmélyülten kutatja a mágikus tanokat, Necromiconról vagy más szentségtelen könyvről, Cthulhuról vagy Azatoth-ról még nincs szó a novellában, hiszen ez még csak egy könnyed, felejthető Lovecraft-ujjgyakorlat volt a nagy művek előtt.
Az 1923-as A megnevezhetetlennek is Carter a főszereplője, de itt már egyáltalán nem az a gyenge idegzetű sidekick, aki korábban volt, hanem az okkultizmusban és az új-angliai folklórban is egyaránt tájékozott rémtörténet-író (egyes irodalmárok szerint Carter maga Lovecraft, hiszen többször is visszatérő főszereplő lesz az álom-novellákban). A megnevezhetetlen jóval kiforrottabb a Randolph Carter vallomásánál, Lovecraft itt már tudatosan dolgozott a rá jellemző írói technikákkal (más novellákkal közös helyszín; romos, vén ház, titokzatos padlásszobával; a feszültség fokozása egy végletekig higgadt, az okkultizmust kiröhögő szereplővel, aki badarságnak tartja a főhős beszámolóját; a korábban csak a szereplők képzeletében létező szörnyetegek tényleges betoppanása, stb). Carter Arkham egyik családi sírján üldögélve meséli el egy barátjának, hogyan írta meg a Padlásablak című novelláját. A történethez a saját családi legendákat és egy régi naplót használt fel, amiben egy patás-szarvas torzszülöttről írnak, akit a padlásszobába zártak, de néha kiszökött embereket riogatni. (A novella patás szörnyetege White Monster néven bukkant fel az azonos című, '88-as horrorban.)
A 45 oldalas, 1933-ban írt A dolog a küszöbön 1937-ben jelent meg a Weird Tales magaziban. Lovecraft 20-as évekből megszokott stílusához képest meglepően ütős nyitánnyal indul: a főszereplő Daniel Upton ahelyett, hogy egyes szám első személyben az egyetemi éviről, a viharos keleti parti időjárásról, vagy a családfakutatásáról mesélne, rögtön bevall egy brutális emberölést ("Tény és való, hogy hat golyót röpítettem a legjobb barátom fejébe; ám jelen beszámolómmal reményem szerint mégis be tudom bizonyítani, hogy nem vagyok a gyilkosa").
Upton beszámolójából alaposan megismerjük a meggyilkolt legjobb barátot: Edward Pickman Derby tehetséges költőből lett a magasabb misztériumokba kontárkodó okkultista, akinek a tragikus halálát nem is a főhős, hanem a nem evilági feleség, az igéző szépségű, testrabló varázslónő, Asenath Derby okozta. Lovecraft ebben a novellájában újra az ősi szörnyekhez imádkozó innsmouth-i degeneráltakról ír (ebből a városból jött Asenath és a szolgái is), amit csak még félelmetesebbé tesz, hogy soha egyetlen másik írásában sem volt ennyire erős központi karakter, és egyben veszedelmes ellenfél egy nő.
Lovecraft-szakértők szerint erre a novellára az író a félresikerült házassága, a korán elveszített apa és az elnyomó nagynéni iránti gyűlölet is ugyanúgy rányomta a bélyegét, mint a halember-kultuszban és a degenerált családokban visszaköszönő rasszizmus. A fojtogató atmoszférát végül a korai írások "csak sejtetem a szörnyet, nem mutatom"-típusú lezárása helyett egy horrorfilmekbe illő finálé oldja fel, ami természetesen arra is frappáns választ ad, mi a címbéli dolog a küszöbön. (Lovecraft zsenialitásának elismerése mellett azért tegyük hozzá, hogy az alapsztorit egy 1911-es Barry Pain-novella, a tesrablós-őrült tudósos An Exchange of Souls inspirálta.)
Az 1920-ban megírt A szörnyű öregember és az 1923-as Az ünnep a korai Randolph Carter-novelláktól eltérően már profin összesűrített, ámde teljesen átlagos rémmesék. Ezek voltak az első rövid törénetek, amik az okkultizmus képzeletbeli massachusettsi központja, Arkham helyett egy távoli kisvárosban, Kingsportban játszódtak (a kultikus Dunwich 1928-ban, a fentebb méltatott Innsmouth pedig csak 1931-ben került fel a "Lovecraft megyének" elkeresztelt térképre).
A szörnyű öregember rendhagyó Lovecraft-novella, mivel a megszokott egyes szám első személyű elbeszélő mód helyett E/3-ban mutatja be három rabló véres tragédiáját, akik betörnek a halott tengerészcimboráival társalgó, szenilis hajóskapitányhoz. Az ünnep már jóval tradícionálisabb mű: a névtelen narrátor családi örökségként kap belépőt a Kingsport utcái alatt tanyát vert kultisták istentelen szertartására, majd az ott átélt borzalmak (bizarr barlanghasadékok, szárnyas férgeken repkedő, kortalan papok, stb.) bemutatását egy kórházban lekörmölt Necronomicon-idézettel zárja le.
Az 1920-as Kép a házban szintén egy ujjgyakorlat a korai időkből, amivel Lovecrft tudatosan kezdte el felépíteni a Miskatonic völgyét (itt említi először a folyót és Arkham városát is), azaz a civilizált egyetemvárostól és a tengerészlegendákba burkolózott Kingsporttól nyugatra eső, barbár szintre süllyedt, babonás, vidéki környezetet. A novella névtelen narrátora tipikus Lovecraft-hős: autodidakta családfakutató, aki "időrágta házakat" keresgél a Miskatonic-völgyben, ám a vihar elől kénytelen bemenekülni egy magányos, öreg épületbe.
Természetesen kiderül, hogy a ház nem elhagyatott: egy analfabéta, hiperaktív vénember él ott, aki mivel olvasni nem tud, csak nézegeti a barátaitól kapott, régi könyveket. Többek között Pigafetta bizarr képes beszámolóját a kongói kannibál törzsekről, ami után általában neki is kedve támad emberhúst enni. A gonoszság elfajzott, szentségtelen tanyájának végül írmagja sem marad: egy villámcsapás porig rombolja a házat, akárcsak Edgar Allan Poe The Fall of the House of Usher című novellájában.
Az 1922-ben megírt A lesben álló rettenet nem kötődik ugyan a Cthulhu-mítoszhoz, de több szempontból is az Árnyék Innsmouth felett előképének tekinthető. A helyszín természetesen most is a ködös New England, de a Vihartető nem helyezhető fel egyértelműen "Lovecraft megye" térképére. A novella igazából egy hagyományos horrorsztori: egy Isten háta mögötti vidék lakóit különös rémség kezd tizedelni, aki természetesen egy elátkozott nemesi család sarja, és a szellemkastélynak kikiáltott, omladozó, ősi kúriában ütötte fel a tanyáját. Ám a névtelen főhős itt nem a szokásos néprajzkutató a Miskatonic Egyetemről, hanem egy Van Helsing-típusú, megszállott szörnyvadász: revolverrel, elemlámpával és néhány kétes múltú társsal akarja elkapni a címbéli lesben álló rettenet.
Az olcsó ponyvák horrorkliséi mögött azért felsejlenek a markáns Lovecraft-motívumok. A lesben álló rettenet egy elfajzott torzszülött, azoknak a csökönyös holland nemeseknek a kései leszármazottja, akik az angol térhódítás elől a keleti part zord hegyei közé költöztek. A saját szolgáikkal házasodó, belterjes Martense-klán szépen előrevetíti a mélységlakókkal keveredő innsmouthiakat, sőt, a Texasi láncfűrészes-filmek kannibálcsaládját is: íme a civilizációtól elvágott, kékvérű família, ami néhány nemzedék alatt írástudatlan, torokhangon morgó, agresszív korcsfajzattá degenerálódik. Ez az ötlet persze nem sokban különbözik a filléres ponyvák tucatnovelláitól, de a '22-ben írt A lesben álló rettenet 40 oldalas terjedelme és feszesebb tempója visszaköszön majd a későbbi Lovecraft-történetekben is. Akárcsak a szörnytanya radikális kifüstölése: itt a főhős maffiózó barátai robbantják be dinamittal a korcsfajzat kastélya alatti barlangjáratokat, Innsmouthban pedig a szövetségi ügynökök és a katonák rombolják le a halemberek házait. (A novellából '94-ben Lurking Fear, '97-ben Bleeders címmel készült horrorfilm.)
A kötetet lezáró, 1925-ös Red Hook című novellát nem szokás Lovecraft legjobbjai között emlegetni, nekem mégis a személyes kedvencem a 20-as években született, terjedelmesebb művek közül. A szerző több markáns stílusjegyét is megtalálhatjuk benne (a főszereplő egy okkult ügyekkel foglalkozó detektív, aki egy bizarr tanokat hirdető, föld alattai, emberáldozó szekta tagjai után nyomoz), ugyanakkor a novella nagyon is kilóg a Lovecraft-életműből. A történetet nem a borzalmakat átélt narrátoron keresztül ismerjük meg, Lovecraft itt is a távolságtartó, egyes szám harmadik személyű elbeszélésmódot választotta. A helyszín sem Arkham, vagy "Lovecraft megye" valamelyik másik ismert városa, hanem New York, azon belül is Brooklyn rossz hírű kikötőnegyede, a címbéli Red Hook. Az ősi kultusz pedig egyáltalán nem köthető a Cthulhu-mítoszhoz, a szerző Yog-Sothoth, Nyarlathotep vagy Azathoth helyett importált szörnyisteneket hasznosított újra.
Felhasználta többek között Lilith-et, Ádám első asszonyát, a Szent Szajhát, aki miután kiűzetett a Paradicsomból, a vámpírok, succubusok és egyéb rémségek ősanyja lett. A démoni nő után küldött isteni ítéletvégrehajtó, Samael arkangyal neve szintén felbukkan a Red Hookban: Lovecraft megtartotta azt az aspektusát, hogy Lilith-tel egy seregnyi ördögfattyat nemzettek, de összemixelte őt a kurdok Yezidi-hitének páva angyalával, Tawuse Melekkel. A háromfejű görög holdistennő, Hekaté szerepe viszont már teljesen egyértelmmű: ő a sötét mágia úrnője, és a Red Hookban olvasható áldozati imája azóta is rendszeresen visszaköszön a ponyvairodalombam (pl. a hamarosan itt bemutatásra kerülő Hellboy-képregényekben): "Ó, barátja és társa az éjszakának, te, aki örvendesz a kiontott vérnek és a kutyák ugatásának, aki sírok között vándorolsz az éjszakában, aki vér után szomjazol és rettegést hozol a halandókra, Gorgó, Mormó, ezerarcú Hold: fogadd kegyesen áldozatunkat!"
A Red Hook sajátos átmenet az 1923-as Az ünnep és az 1931-es Innsmouth között. Lovecraft hat sűrű oldal helyett jóval nagyobb terjedelemben mutatja be a föld alatti barlangokban zajló rítusokat, és ahogyan az Árnyék Innsmouth felett elején, itt is azzal nyitja a cselekményt, hogy a hatóságok a szeszcsempészek elleni harc álcája mögé bújva összehangolt támadást indított a szentségtelen templom ellen. A novella elején megtudjuk meg, hogy a főszereplő nyomozó, Thomas F. Malone az ördögi szekta beomló alagútrendszerében nemcsak a társait, de a józan eszét is elvesztette, ezért a felettesei vidéki gyógykezelésre küldték, ahol fokozatosan derül ki róla a múltja.
Sajnos nem kell Lovecraft-szakértőnek lenni, hogy a Red Hookban is megtaláljuk a szerző szélsőséges elitizmusát és fajgyűlöletét. Szinte az összes bekezdéséből süt a kulturális ellentét: a csöndes, puritán New England-i kisvárosok a béke szigetei a rohanó XX. században, míg egy olyan nagy etnikai olvasztótégely, mint New York (ahová a legális bevándorlók Ellis Islanden keresztül érkeznek, a papírok nélküli, kétes alakok pedig a titkos alagutakban eltűnő csempészbárkákon) a sok fekete, spanyol, kurd, mongol és egyéb etnikumával a bűnözés, a prostitúció, az erkölcsi fertő és - Lovecraft olvasatában legalábbis - az okkult kultuszok féregtanyájává, azaz a civilizált nyugati világot mérgező keléssé válik. Viszont ezt a vonalat leszámítva a Red Hook egy igazi, filmre kívánkozó akcióhórror, a '20-as évek Amerikájának hamisítatlan kalapos-nyakkendős-revolveres stílusában.
