A+
Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége
Fordította: F. Nagy PiroskaMetropolis Media - Galaktika Fantasztikus Könyvek, 2008. 240 oldal, 2370 Ft.
Csak egy kérés a kiadó felé: srácok, csináljatok valamit a borítóitokkal… Legszívesebben a régi Móra-kiadás borítóját linkeltem volna be ide balra, de aztán mégis úgy döntöttem, támogassuk a Galaktikát…
Na, most hogy ezen túl vagyunk, nagy szeretettel üdvözlök mindenkit legújabb sorozatunk (lásd még a Stephen King- és a Delfin-könyvek-szériánkat) kezdetén. Tegezhettek. A sci-fi-klasszikusai címszóval pontosan olyan könyveket fogunk kielemezni, azokról megemlékezni, amilyenekre a sorozat címe alapján vaslogikával következtethettek. Ha a nők, a pia vagy egyéb egészségkárosító hatások (nem utolsó sorban egy jól irányzott villám onnan fentről) meg nem akadályoznak benne, idővel sor kerül majd pl. a teljes Kozmosz és Galaktika Fantasztikus Könyvekre, de csak többek közt - meg persze rengeteg, hazánkban eddig ki nem adott szájenfikszésön (a gimnáziumi magyartanárom állandóan így ejtette) klasszikus létezik, azokról is írok/írunk.
A sci-fit joggal kritizálják abból a szempontból, hogyaszongya még a leghíresebb művelői is gyakran elhanyagolják a figuraépítést, és csak a premise, az alapvetés kibontásának célja lebeg a szerző szeme előtt. Többé-kevésbé jogos a kritikusoknak ilyetén a szögből támadniuk (Asimov Alapítvány-a fejezetenként ugrik millió éveket, szóval figurakibontásról az ember amott még csak ne is álmodjon), csakhogy a sci-finek ez bizonyos szempontból éppen a bája: az efféle regények gyakran papírra vetett, végigvitt kísérletek (nem meglepő, hogy gyakran lesz tudósból sci-fi író), ezért egyedülállóak, formailag-tartalmilag, összirodalmi értelemben. Persze Vonnegut ments, hogy általánosítsak, rengeteg szerző ért a bonyolításhoz és a pszichológiai kimunkáláshoz egyaránt.
Clarke-nak ez az 1953-as regénye szintén nem viszi túlzásba a figurákkal való azonosulás erőltetését, mert a mondandó célba juttatásának ereje erősebb, mint az érzelmeskedő szarakodás. Hogy a könyv mégis rettenetes katarzissal zárul, kizárólag Clarke zsenialitásának köszönhető, aki a már fentebb megemlített hidegfejűséggel viszi végig a kísérletét, csakhogy a kísérlet tárgya, a teljes emberiség iránt érzett szeretete, együttérzése szinte árad minden bekezdéséből.
A világ fővárosai felett gigantikus űrhajók jelennek meg. Az idegen lények, anélkül, hogy megmutatnák magukat, átveszik a Föld irányítását. Erőszakkal szinte sosem avatkoznak be, csak utolsó esetben, és összes döntésük az emberiség javát szolgálja. Évtizedek telnek el, és kultúránk virágzásnak indul, minden létező feltétel csúcsra járatódik annak érdekében, hogy fajunk a következő evolúciós lépcsőfokra juthasson.
Az ember kizárólag a saját természetét nem győzheti le. Hiába a Kánaán, az emberiség elnyomásnak érzi az idegenek uralmát, és legalább annyit kikövetel magának, hogy a lények fedjék fel külsejüket. Mikor ez megtörténik, több tízezer éves humán mitológiánk, fajtörténetünk és csupasz emberi voltunk értelmezése borul fel, egyetlen perc alatt…
Bár a lelepleződés még a könyv első felében megtörténik, nem mesélhetem tovább a sztorit (és magáról a leleplezésről sem árulhatok el többet: addigra már ugyan többé-kevésbé sejthető, hogyan festenek az idegenek, ám Clarke leírásában még így is sokkszerűen hat). Az egész könyv Clarke életművének leitmotif-jára van felfűzve: még az a legkevesebb, hogy nem vagyunk egyedül a kozmoszban, ezzel a tudattal úgy-ahogy meg lehetne birkózni, de a minket szemmel tartó erőknek csak petricsészében úszkáló baktériumok vagyunk, akik a Kozmosz Közös Céljának érdekében azt tesznek velünk, amit akarnak. Az univerzumban nincs helye az érzelemnek, csak a természet céljai számítanak, és ha az ebben való közreműködésünk velejárója radikális revolúciónk, emberi voltunkból való teljes kifordulásunk, hát könnyet senki nem fog értünk ejteni.
Így hát csak saját magunkra hagyatkozhatunk. Még ha biztos is a bukás, még ha a lezárás véglegesnek látszik is. Hangozzék ez bármily patetikusan, az számít csak, amit egymás iránt érzünk, egymásért képesek vagyunk véghezvinni. Már csak kizárásos alapon is, mert odakintről könyörületet hiába várunk. Ha nem ez az abszolút humanista üzenet, akkor nem tudom, mi.
