Péterfy Gergely első novelláskötete, a Félelem az egértől 1994-ben jelent meg, azóta töretlenül gazdagodik az életmű, a nagy áttörést a pályán mégis a 2014-es Kitömött barbár jelentette (interjúnk a könyvről ITT), mely Aegon-díjat is kapott, és az olvasók között is osztatlan sikert aratott. A szöveg Kazinczy korába, a 18-19. századba kalauzolt, és a cím alapján úgy tűnhet, a legújabb regény is a 19. század első harmadába, Puskin életének részleteihez repít vissza, de nem ez történik. A golyó, amely megölte Puskint címe annyiban félrevezető, hogy a korszakos orosz író élettörténete, illetve az ahhoz kötődő események helyett a huszadik századi magyar történelem bugyraiba szállunk alá egy lendületes, hosszú utazásra.
Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint
PESTI KALLIGRAM, 2019, 432 oldal, 3990 HUF
A nézőpont, melyből a nagyívű, időrendben elmesélt történet kirajzolódik, egy férfié, aki egész életében, öntudatlan gyermekéveitől kezdve szerelmes egy nála húsz évvel idősebb nőbe: „Nem tudom megmondani, mikor szerettem bele Olgába. Nincs konkrét időpont, sem konkrét emlék. Olyan, mintha eleve ezzel a szerelemmel születtem volna (…)” Ez a férfi meséli az eseményeket, de az ő története valójában Olga története; nem ő van a fókuszban, hanem a történetet keretező alfa és omega, a több évtizeden át kitartóan szeretett nő. Karl nézőpontja, elbeszélői pozíciója kettős, hiszen elvileg az ő szájából hangzik el a történet, mégis egyértelmű, hogy egy rejtett mindentudó narrátorral van dolgunk, mert olyan eseményekről, érzelmekről, gondolatokról is nagy részletességgel beszámol, melyekről nem lehet tudomása, még mások elmondásai alapján sem.
A kötet lapjain Olga szüleinek, szerelmeinek, gyermekének, számos szomszédjának, barátjának sorsa bontakozik ki, melyhez a háttér Magyarország történelme a harmincas évektől egészen napjainkig. A sokszereplős, szerteágazó történetben a vezérfonal szinte mindvégig Olga, de vannak még olyan hősök, akikről legalább annyi kiderül, mint a boldogtalan sorsú nőről. Az őt megelőző generációból apja, Péter a kulcsfontosságú figura, aki klasszikus polgári miliőben felnőve hirtelen olyan politikai változások között találja magát, melyekkel nem tud azonosulni, kénytelen a valóságtól elfordulni, az antik mitológia, művészetek és a vallástörténet állandóságot jelentő menedékeibe húzódni. Egy Dunakanyarban található fiktív község, Herkulesvár egyik régi villájában rendezi be életét festmények, szobrok, könyvek között, és polgári értékrendjéből egy pillanatra sem ad fel semmit, lányát és unokáját is ennek szellemében neveli. A Waldstein-ház egy olyan központi tér, melynek minden szegletéből, összes pórusából „különc másság” árad, melynek falai közé Péter – kinek ősei századok óta Kassán élték a szász városi polgárok kiszámítható életét – elbarikádozta magát a kiszámíthatatlan és gyakori történelmi változások elől:
„A szalon kert felé tekintő oldala félkör formájú volt, köríves, padlóig érő ablakokkal. Az ablakok közeit és fölöttük a falat egészen a mennyezetig könyvespolcok borították. A polcok előtt két sorban gipszszobrok álltak: antik istenek, a görög mitológia hősei, római császárok, görög szónokok és államférfiak. (…) A szobrok félkörében a hatalmas, hosszú asztal állt, amelyet többnyire könyvek és telegépelt papírlapok borítottak, csak vasárnap alakult át ebédlőasztallá.”
Ez a ház a legfontosabb tér Péterfy regényében, egy olyan hely, mely minden hányattatás, átalakítás után is képes megőrizni méltóságát, ami a benne élők nagy részének nem sikerül. Az itt élő Péter (akinek előképét nem csak a nevek azonos hangzása miatt lehet Szerb Antal Utas és holdvilág című regényének Waldheim professzorában megtalálni), Olga édesapja, egy halott, zárvánnyá vált polgári világ létmódjába temetkezik, sokszor önmagát is becsapva, egy díszletben élve tulajdonképpen. A világtól elzártan, csak a vele kapcsolatban álló néhány embernek igyekszik átadni egy egykori kultúra eszméit, magatartásmódjának alapjait: „Az olvasás haszna, mint a bölcsességé vagy az erényé, önmagában van. Mert megadja annak a tudatát, hogy a világ több, mint aminek látszik. Belső kilátót épít az elmédben, ahonnan messzire látsz, míg a többiek lent bolyonganak a ködben. Soha ne csinálj olyat, amiből közvetlen hasznot látsz. A polgár hosszú távra tervez.” Vagy: „A polgár nem gyűlölködik és nem is rajong. Minden szélsőségtől tartózkodik.”
Takács Zsuzsa, Háy János, Péterfy Gergely - Ilyen volt a Margó harmadik napja!
Képek: Valuska Gábor és Posztós János Egy ötvenéves költői életmű, az irodalmi nagyságokat teljesen új fénytörésben mutató életnovellák, és „egy nagy veszteségkatalógusként" jellemzett regény, amelyben sokan pórul járnak - sok minden más mellett ez is terítékre került a Margó harmadik napján.
Olga édesapja számára a tudomány, a művészet és a vallás olyan biztonságos helye a világnak, melybe vissza lehet húzódni, távol a világ barbár zajától. Ő még hellyel-közzel meg is tudja védeni ezt az értékrendet, képes benne élni, ha lemondások, áldozatok és hazugságok árán is. Az utána következő generációknak azonban már kevesebb ereje van ehhez, így ez a családtörténet egyben hanyatlástörténet is. Olga és a fia, Kristóf egyformán képtelenek a valóságot élni, hiszen lépten-nyomon szembejön a történelem, a változó értékek, az igénytelenség, az aljasság. Az elefántcsonttorony, az elvonulás számukra azonban már nem lehetőség. Péter irányadó nevelése arra elég mindössze, hogy leszármazottai képtelenek legyenek elfogadni a valóságot, de menekülési útvonaluk más, menedéket nem a kultúrában keresnek: Olga az alkoholban, Kristóf a számítógépes játékok virtuális világában. Péterfy regényéből nagyfokú pesszimizmus és borúlátás árad, ha arról faggatjuk, szembe lehet-e szállni a történelemmel? Meg tudunk-e maradni egy számunkra ellenséges, barbár, soha el nem fogadható közegben?
Olga és Kristóf valósággal való összeférhetetlenségéből következik az is, hogy képtelenek szembeszállni a külvilággal, nem tudnak megszabadulni azoktól az emberektől, akik mérgezik a sorsukat (Olga élettársa és Kristóf feleségei), nem képesek kiállni magukért, még az otthon mindentől független békéjét sem tudják megteremteni, egyetlen ismert stratégiájuk van: a menekülés. A Waldstein-ház falai közt nevelkedettek idegenek maradnak az őket körülvevő világban. Az idegenség kérdése visszatérően foglalkoztatja Péterfyt, már a Kitömött barbár egyik központi motívuma is ez volt. Milyen különbözni a többiektől, más értékrend szerint élni? Milyen kilökődni mindenhonnan? Szinte mindenki idegen ebben a regényben, az említett három szereplő többek között a polgári életforma tarthatatlansága és válsága; az elbeszélő, Karl pedig hatalmas termete, csúnyasága és felfoghatatlan szerelmi szenvedélye miatt.
A legtöbb szereplőnek sajátja a világtól való idegenség, de hogy ennek oka bennük van-e, vagy a világ működéséből következik – ezt a kérdést a kötet nyitva hagyja. Mert bár a történelem nagyon hangsúlyos, a különböző váltások, nagyobb események (második világháború, 1956, rendszerváltás) mind következetesen előkerülnek, azért mégsem a történelem a főszereplő ebben a szövegben, sokkal inkább az egyéni sorsok, életutak. Péterfy portréi végig nagyon plasztikusak, központi karakterei éppúgy, mint a ritkábban felbukkanó szereplők. Megmutatja, hogy az ember függ ugyan a történelemtől, de nemcsak attól, hanem például a saját érzéseitől. Amikor Péter 1956-ban disszidálni próbál, kiskamasz lánya az utolsó pillanatban azért nem ugrik fel a teherautóra, mert eszébe jut osztálytársa vad tigristekintete:
„Péter felkiáltott, de a lánya szemében meglátta azt az összetéveszthetetlen, hibbant fényt, amit maga sosem ismert, de a tanítványai révén már volt alkalma feltérképezni. Nem értette, hogyhogy nem vette észre, hogy a lánya szerelmes lett. Meg egyáltalán, hány éves is? És ki az a fiú …? A teherautó megindult, aztán Péter kiáltására megállt. Odafentről szitkozódva dobálták utánuk a holmijukat a többiek. Siettek: a hírek szerint már nem sokáig lesz nyitva a határ.”
Az apa, kizárva a külvilágot az életéből, éppen arról nem vesz tudomást, hogy az érzelmek jelenthetik azt a rést, melyen át még az ő hermetikusan lezárt építményébe is beszivároghat a valóság. Ez a jelenet azt is jól példázza, hogy sokszor milyen apróságokon, utólag semmiségnek titulált dolgokon múlik a sorsunk alakulása. A történelem erőinél nagyobbak a személyes döntések, választások erői, még akkor is, ha nyilvánvaló kölcsönhatásban állnak. A véletleneknek különösen fontos szerepük van a könyvben, hiszen éppen a kiszámíthatatlanság lesz a huszadik század második felének alapvető történelmi paradigmája. Nem lehet tudni, mi lesz, nem lehet felkészülni semmire. A történelmi véletlenek mellett ott vannak a személyesek (autóbaleset, betegség), melyek egyesülve kiszámíthatatlanná teszik a létezést. Péter élete meglehetősen állandó, de lánya és unokája sorsában sok a váratlan hajtűkanyar, az előre nem látható esemény, a váratlan fordulat.
A regényt olvasva biztosan sok olvasót elgondolkodtat a cím jelentése; az, hogy mégis hogy jön ide Puskin? Közismert tény, hogy Puskin egy párbajban hal meg, melyre ő maga hívja ki a feleségének túl feltűnően udvarló fiatal férfit. Péterfy szövegében először a kétszázadik oldal táján bukkan fel a motívum, az idős Péter tervezi, hogy tanulmányt ír erről a hírhedt, legendás halálról. Ez az írás aztán nem születik meg, de Kristóf asztalán is mindig szem előtt lesz a fotó, melyen a hírhedt pisztolygolyó látható. Egyfelől egyfajta folytatható örökségként, hiszen a tanulmány megírása olyan gesztus volna (de nem lesz, mert soha nem készül el), mellyel az unoka továbbviszi a nagyapa szellemi örökségét; másfelől egy olyan esemény mementójaként, melyben az orosz irodalom legnagyobb alakját „épp egy pomádés bonviván, egy felelőtlen szoknyavadász, egy diplomáciai zsúrfiú golyója terítette le”. A golyó ez esetben szimbolizálhatja az értékeket elpusztító ürességet, barbárságot, illetve a hagyomány folytathatatlanságát is. Hiszen A golyó, amely megölte Puskint olvasható családregényként, történelmi regényként, lélektani regényként, de alapvetően egy hanyatlástörténet. Egy valaha volt értékrend, az élet kiszámíthatóságába vetett hit, a műveltség és a humánum hanyatlása, csődje követhető végig a kötet lapjain. Egy békebeli világ eltűnése generációról generációra. Ezt a hanyatlást pedig nem más őrzi és mutatja fel, mint az a szerelmes pillantás, mely befogja, strukturálja az egész szöveget. Az a pillantás, mely a huszonéves Olgát látja a hetvenévesben is, mert lehet, hogy mégiscsak van állandóság és hosszútáv ezen a világon, és nem máshol, mint az érzelmekben.
Szerző: Kolozsi Orsolya
