Egy 13 éves, kövér kislány, Madison Spencer a halál utáni létezésből beszél az olvasóhoz (“Igen, épp a születésnapomon leheltem ki a lelkem egy erotikus fojtogatás következtében, amit itt most felemlegetni is szégyellek.”).
Tényleg halott és valóban nagyon kövér lány a főszereplője Chuck Palahniuk magyarul most megjelent regényének, a Halálraítéltnek, ami egy trilógia második kötete (az első a Kárhozott volt). Ebből már sokkal többet megtudunk arról, miért kellett a lánynak a Pokolra kerülnie, de arra fontos felhívni a figyelmet, hogy nem szükséges az első kötet ismerete ennek az olvasásához. Az írótól megszokott módon újra egy sok szempontból kockázatos, szélsőséges helyzetet hoz létre, hogy valami nagyon egyszerű és emberi dolgot elmeséljen (a Snuff pornós világában a gyerek az anyját keresi, aki épp visszavonulna a pornótól egy felülmúlhatatlan világrekorddal, 600 férfi kielégítésével, míg a Pygmyben tört angolsággal ismerünk meg egy középnyugati amerikai családnál lévő 13 éves cserediákot, egy Észak-Koreából, Kubából, a náci Németországból gyúrt, elképzelt diktatúra terrortámadásra készülő ügynökét).
Chuck Palahniuk: Halálraítélt
Fordította: Bajtai Zoltán, Trubadúr, 2014, 376 oldal, 2542 Ft HUFA
Érdekes életrajzi adalék, hogy a Halálraítélt részben egy gyászmunka eredménye: Palahniuk a regény írása közben rákos, haldokló édesanyját ápolta, aki a betegség miatt egyre inkább úgy viselkedett, mint egy kislány (egyébként Palahniuk apját és baránőjét 1999-ben ölte meg utóbbi volt férje). A Halálraítélt szokás szerint sokkoló, merészen kritikus, látványosan erőszakos, cinikusan őszinte, mégis elképesztően szórakoztató.
A főszereplő tinilánynak van baja elég azon kívül is, hogy meghalt, például nyolc hónapot kellett eltöltenie a purgatóriumban, ami olyan, mint a rajadi repülőtér felett órákig körözni - állítja. Ő csak twitterezik a Pokolból, ahol kizárólag Az angol beteget lehet megnézni a moziban. Később a Jó és a Gonosz harcába is be kell szállnia, sőt a tahóság vallásalapítójává válik, bár nem akart.
“A rossz emlékek még mindig jobbak, mintha egyáltalán nem lennének emlékeink” - állítja Madison, akinek 13 éves korára csak emlékei maradtak. Erre a pár mozgalmas évre tekint vissza, illetve írja tovább a halál utáni jelent a Halálraítélt rövid posztjaiban. A regény eleje a test és az emlékek viszonyát helyezi előtérbe: “A curriculum vitae-m a húsomban lett megírva. A zsírpárnáimban raktároztam el az emlékeimet. Egész elmúlt életem minden pillanatát szellemlényem zsíros sejtjeiben rögzítettem, és ott hurcolom magammal őket, úgyhogy Madison Spencer számára a fogyás azt jelentené, hogy eltűnne nyomtalanul.”
És szorosan ide tartozik: “Végül, semmi kétség, az emlékek túlélik a test halálát”.
Narrátorunk mindent tud, de egy halottól minden kitelik. Az jó, hogy a szerző nem akarja elhitetni, hogy valóban egy fiatal lány beszél, úgyis az a legfontosabb, hogy a regény állította szabályokat olvasóként elfogadjuk. Például a Playboy kihajtható poszterét, Delacroix háremhölgyét és az Architectural Digestben megjelenő lakásokat egy mondatban elemzi abból a szempontból, hogy életünk leglényege a beteljesületlen vágyakozás. De arról is ír, hogy mekkora öröm neki amerikaiakkal találkozni az Egyesült Államokban, illetve szóba kerül az egzisztencializmus vége is. Palahniuk szokás szerint cinikus, a politikai korrektség nem érdekli, sokkal inkább az abban megjelenő feszültség.
Madison az evéssel lázadt az elsősorban hollywoodi sztárpárként üzemelő szülei ellen, illetve még pontosabban figyelmükért. A lány nagyon magányos, szülei élik a celebek életét, partikra, díjkiosztókra és tévéműsorokba járnak, közben megállás nélkül kábítószereznek és xanaxoznak, minden igyekezetükkel azon vannak, hogy Madisont is minél korábban rácsúsztassák a függőségre: nem azért, mert szemét, rohadt emberek, hanem az álomvilágukat csak így képesek fenntartani, működtetni. Madison nem kér ezekből, neki elég volt: “Ahogy szerte a világon a gyerekek lepasszolják a spenótjukat meg a brokkolijukat a házi kedvenceknek, én a kodeintablettáimat etettem meg velük”. A kilencvenes évek Prozac-országa után ez már a ketamintársadalom.
Egy igazi nagy történet nélküli generáció (?) csődjéről mesél a Halálraítélt: “A szüleim a Woodstock ‘99 fesztiválon találkoztak, ahol az undorító sártenger kellős közepén hatalmas tömeg követelte, hogy legyen olcsóbb a pizza meg a palackos víz”. Ez már nagyon a mi történetünk is egyben, pörgessük végig, hogyan alakult a Sziget Fesztivál, illetve hogyan változott a mi viszonyunk a szórakozáshoz, az ünnepléshez, és persze a toitoihoz, a Hilltopnál palackozott borokhoz, hogyan adtuk fel a fogyasztásért mindent a biztonságért, kényelemért (a szélsőséges példa a Balaton Sound fehér kanapéi, a fesztiválgyúrók és a mindent beborító reklámzaj). Így lettünk kézműves startup társadalom.
A Harcosok klubja című regény (és a belőle készült film is) azért működött zseniálisan, mert sikerült megfogalmaznia egy ember történetén keresztül egy egész társadalom problémáját, a változásokat, a kudarcokat és a lehetőség határait. Nincs ez másként a Halálraítéltben sem: egy olyan világban élünk, “ahol mindenki abban a biztos tudatban éli a mindennapi életét, hogy végül a Mennybe kerül. Mindenki számára biztosított az üdvözülés.”
A regény valójában egy lány története arról, hogy küzdött minden erejével szüleiért, hogyan akart annak ellenére normális életet élni, hogy annak semmi esélye nem volt, miközben borzasztó dolgok derülnek ki a perverz nagypapáról, a kisült agyú, állandóan valamilyen cucc hatása alatt álló szüleiről. Persze az már-már banális, hogy a Föld az igazi Pokol, vagy a Pokol maga. Madison ilyennek látja a társadalmat:
-
“A civilizációt a társadalom számkivetettjei kényszerítik rá az emberiség könnyebb utat választó, kényelem- és családszerető többségére”
-
“A magányos, társtalan kiutált lények azok, akik mindig mindenben az élen járnak. A haladás egyedül a népszerűtlen alakoknak köszönhető”
A Kárhozott végén Madison felhívja szüleit, hogy felvilágosítsa őket Istenről. A Halálkultuszban inkább a vallásalapításra, az egyházak működésére helyezte a hangsúlyt Palahniuk, míg itt is sokat kénytelen foglalkozni Istennel, a Gonosszal. “Ha a szüleimnek mégis el kellene képzelniük Istent, egy hatalmas, hegyméretű Harvey Milk lenne az, aki úgy tünteti el az ózonlyukat, hogy az ott strázsáló kerubok helyére szárnyas delfineket varázsol. Meg szivárványt, sok-sok szivárványt”
Palahniuknak a Harcosok klubja volt az első regénye, ami akkora siker lett a későbbi, elképesztően jó filmadaptáció miatt, hogy egyáltalán nem irigylem a szerzőt, mert minden könyvét ahhoz mérik. Pedig azóta is sorra jelennek meg néha egészen hihetetlen történetei, aprólékosan felépített karakterei. Palahniuk kíméletlen, és ez még mindig jól áll neki.
(A cikkben nem tüntettem fel az idézeteknél az oldalszámot, mert ekönyvben olvastam, és erre még nem találtam ki tökéletes forrásjelzést.)
