Fotó: Posztós János/Müpa
Amit régebben írt az ember, attól teljesen elidegenedik. Fura is hallani az első verseket, a költő szorong, mert azt érzi, nem olyan jók – vallja be Oravecz Imre, a Müpa Literárium sorozatának nyári szünet előtti utolsó vendége. Az Üvegteremben súlyos leplekkel takarják le a naplementét, az est moderátora, Jánossy Lajos Debrecentől Budapestig, Hopiföldtől Szajláig terelgeti a költőt, Sztarenki Pál és Madák Zsuzsanna előadásában megidéződik Arc, Ölés, Férfikor, elpusztul az első és a harmadik világ, Frankie Látó hegedűszavára pedig még a magyar szabadságharc is véget ér Észak-Amerikában.
FérfikorA lélegzet egy helyben áll. Förtelmespókokkal teleaggatta egy kéz.
Debrecen: Jánossy a Debreceni Egyetem magyar-német szakán indít, Oravecz pedig elárulja, hogy kezdetben sem a várost, sem az egyetemet nem szerette különösebben. Azért haragudott rájuk, amiért az egész társadalomra is haragudott az 1990-et megelőző időszakban, ám ma már pozitívan gondol vissza az ott töltött évekre. A debreceni Alföld folyóirat csak addig közölte verseit, amíg nagy költők műveit utánozta, amint mást próbált, a közlés abbamaradt. Ezt akkor még nem tartotta túlságosan fontosnak, ám az egyetemi könyvtárban töltött idő bátorította, hogy másféle verseket írjon. Rátalált Paul Celan verseire (amelyek közül néhányat később magyarra is fordított – a szerk.), és megismerkedett a könyvtárossal, az '56-os szereplése miatt Debrecenbe száműzött Bata Imrével, akinek segítségével a könyvtár olyan, nyugati lapokat rejtő részlegeibe jutott el, ami az egyszerű látogató számára megközelíthetetlen volt. Bata Imre a saját hangja megtalálására buzdította, és bár Oravecz gyakran indokolatlannak érezte a dicséretet, most úgy érzi, ha nem lett volna, talán az írást sem folytatja tovább. Oravecz verseit az Alföld később is csak „ritkán és nehezen” közölte, az újvidéki Hídban viszont nagyobb mennyiségű költeménye jelenhetett meg, Bori Imre még tanulmányt (Bori Imre: A legújabb magyar líráról, Híd. 1968.) is írt melléjük. Az első országos lap, ami publikálta egy versét, az Élet és Irodalom volt 1975-ben. Első kötete, a Héj három évvel korábban jelent meg, és elég rossz kritikákat kapott. Oravecz úgy érezte, a kritikusoknak nem a versekkel volt bajuk, hanem azzal, hogy a versek nem illettek bele abba az ideológiába, amit akkoriban próbáltak rájuk erőltetni.
Budapest: Egy vidéken végzett tanárnak nincs könnyű dolga, ha Budapestre költözik. Oravecz sem kerül be rögtön az irodalmi vérkeringésbe, évekig úgy élt, mintha a „tenger mély rétegében élne”, miközben a feje felett zajlanak a dolgok. A Halász Péter színháza (Kassák Lajos Stúdió - a szerk.) köré szerveződő, „föld alatt zajló” neoavantgárddal Bálint Istvánon keresztül került kapcsolatba, és egyszer még Szentjóby Tamás egyik performanszában is részt vett: Szentjóby egy kötélen rángatta ide-oda, de hogy ez pontosan hol és mikor történt, arra már nem emlékszik.
Weöres: A távolról tisztelt, sőt istenített Weöres Sándorhoz Bata Imrén keresztül jutottak el a versei, és később ő maga. 1969-ben megjelent a Költők egymás közt című antológia, amibe olyan alkotók versei kerültek, akiknek még nem jelent meg kötetük, vagy nem is jelenhetett. Minden fiatal költőt egy már ismert és elismert pályatárs mutatott be: Oravecznek Weöres jutott (Weöres Sándor: Oravecz Imre verseit olvasva), egy évvel később pedig a Pásztor Béla-díjból is részesült, amit Weörös hozott létre a fiatal költők támogatására saját Kossuth-díjának összegéből. Oravecz egy időben rendszeresen eljárt a költőhöz, ám a nála zajló esteket túl töménynek találta. Weöres volt az „abszolút költő”, aki mindent tudott: értett például a zenéhez, számos zeneszerző megfordult az estjein, ám Oravecz nem nagyon tudott hozzászólni a zenei témákhoz. Weöres egyszer megkérte, hogy vigye el hozzá a kutyáját. A látogatás végén a már betegeskedő költő kikísérte vendégeit, és csak annyit kérdezett „Imre hol van?” Oravecznek ez volt az utolsó emléke róla.
A harmadik világ pusztulásaÉs megelégeli Taiovaaz emberek mohóságát,hogy mind több jószágot akarnak,és megsokallja Taiovaaz emberek jószágát,hogy mind nagyobb mohóságra vetemednek,és kiválasztja a törvénytisztelőket,és megtölti tarisznyájukat kukoricakenyérrel,és mindenható kezévelbiztonságos helyre,vastag nádszál üregébe bújtatja őket,és parancsot ad helytartójának, Szotuknangnak,és Szotuknang felvonja az ég vizeinek redves zsilipjétés az ég vizeinek redves zsilipjehömpölygő árt zúdít a harmadik világra,és eltűnnek a széles síkok,és megtelnek a tágas völgyek,és alámerülnek a magas hegyek,és megfullad a harmadik világ színe, a piros,és megfullad a harmadik világ ásványa, a réz,és megfullad a harmadik világ iránya, a kelet,és megfullad a harmadik világ növénye, a dohány,és megfullad a harmadik világ állata, a szarvas.
Amerika '73: Oravecz a hetvenes évek elejéig bírta a fojtogató magyar légkört. Londonba ment, ám kapott egy amerikai ösztöndíjat, így végül 1973-ban, évtizedekkel azután, hogy apai nagyszülei Ohiót választották új lakhelyükül, ő is egy másik kontinensen kötött ki. Amerikáról a Ludas Matyiból ismert képek éltek a fejében, műveletlen, szivarozó, lábukat asztalon pihentető emberekről, ám hamar rájött, hogy ezekből a képekből semmi sem igaz. Amerika abban segített neki, hogy lássa, ez az egész íródolog nem is olyan fontos, és annak a költészetnek, amit otthon csinált, kint semmi értelme. Figyelme a kulturális antropológia felé fordult, úgy érezte, végleg maga mögött hagyta az írást, ám hiába tervezte, hogy végleg Amerikában marad, még az utazása évében hazatért.
Hopik: A San Francisco-i útja során vásárolt könyvek között volt néhány, amit csak jóval később, hazaérkezése után olvasott el: például Frank Water Book of the Hopis című kötete. Mikor ismét írni kezdett, az új szövegeit hopiverseknek nevezte el, a hopiversekből pedig 1983-ra összeállt A hopik könyve. Évekkel később egy költőismerős javaslatára elment a hopi rezervátumba, és magával vitte a kötetet is. Tudta, hogy hülyeség, hiszen mit érdekelné a hopikat egy magyar költő könyve, ám a recepciósnak mégis előadta, hogy mi járatban van. A recepciós a sokadik megszólításra végre lezárta a feje fölött harsogó táskarádiót, majd kiselőadást tartott Oravecznek arról, hogyan tette tönkre a fehér ember a kultúrájukat, és elküldte a fenébe.
Amerika '76: 1976-ban másodszor is visszatért Amerikába, ám Chicago nem hozta lázba, ráadásul ismét egyetemre kellett járnia, és olyasmit tanulnia, ami egyáltalán nem érdekelte. Kaliforniába költözött, lett lakása, autója, normális fizetése, és vele volt a fia, aki nélkül úgy érzi, nem került volna ilyen intim viszonyba Amerikával. Fia nem beszélt angolul, amikor iskolába került, ám ahogy telt az idő, angoltudása egyre jobban lehagyta az apjáét. Maguk közt ma is elhagyva az anyanyelvet, angolul komunikálnak, vagy ahogy Jánossy megjegyzi, a saját apanyelvükön. Oravecz sivatag iránti vonzódása is a második útnak köszönhető: az első sivatagi kiránduláson épp kifogták az esős hónapok egyikét, ám még így is kiviláglott, hogy mennyire más világba érkeztek. Fiával később sokat kóborolt, sátorozott a sivatagban, a meleget is megszokta, olyannyira, hogy a hazatérés után néhány napig alig tudott megmaradni a lakásban, visszavágyott a szabad ég alá.
Szajla: Oravecz nemcsak A hopik könyvét, de a Halászóembert (Halászóember Szajla – töredékek egy faluregényhez, Jelenkor, 1998) is a hopi indiánoknak köszönheti. A hopik földművelő nép voltak, a költő figyelme pedig miattuk szűkebb környezetére a falura, és a parasztság nehéz helyzetére irányult. A falun töltött gyerekort Oravecz meghívott vendége, a faluszomszéd és jó barát, Bujáki Gyula idézi fel, akivel már egészen korán, kisgyerekkorukban megismerték egymást, ám barátság csak évekkel később szövődött köztük. A Heves megyei Szajlán felnőtt Oravecz sokat járt látogatóba a szomszédos Sirokon élő anyai nagymamájához, aki a nagypapa halála után költözött be a faluba a falu szélén álló erdészházból. Imre nagyapja igen kemény ember volt, nosztaligázik Bujáki, még halálakor sem azt mondták róla, haldoklik az öreg erdész, hanem egyszerűen annyit, „haldoklik az ördög”. A nagymama sosem engedte, hogy unokája az utcán és a Tarna-parton bandázó, kopaszra nyírt vademberekkel, vagyis Bujákival és gyerektársaival játsszon. A gyerekek nemcsak a faluszomszédokkal, de gyakran még saját falubeli társaikkal is harcban álltak, Oravecz pedig mindig félt, ha ellenséges területre kellett merészkednie. Az Oravecz név egy drótostótot is felidéz Bujákiban, aki mindig a költő tehetős paraszt dédapjához igyekezett, vitte a bordákat a szövőszékbe. Mikor Oravecz évtizedekkel később visszaköltözött Szajlára, az építkezés során kifogott egy rossz ácsot, aki leszedte ugyan a régi tetőt, de újat már nem ácsolt a helyére. Ponyvát kellett szereznie valahonnan, hogy ne ázzon be a ház, ezért a kamionsofőrként dolgozó Bujákihoz fordult segítségért. Könyvét, a Halászóembert a Sirokon és Szajlán egyaránt miséző pap adta először Bujáki kezébe, aki azonnal elolvasta: „bennünköt írt meg”, meséli benyomásairól, majd hozzáteszi, hogy éppen ezért az ő szemszögéből elég kevés bennük a fantázia. Oravecz ennél nagyobb bókot nem is kaphatott volna barátjától, akinek segítégét gyakran igénybe veszi, ha írás közben elakad a mezőgazdasági eszközözök működését, kinézetét, szántást, vetést, aratást, földre vetülő árnyékokat illetően. „Hogy ilyet megírni!” - fakadt ki egyszer az egyik szajlai, Bujáki pedig védelmébe vette barátját. „Mi ebben a nem igaz? - kérdezte, ám nem győzte meg az egyszer kritikust. „Igaz-igaz, na de leírni?”
BordaA pincében a mennyezetre erősített deszkáról kétoldalt, szinte függőlegesenlelóg egy szövőborda két vége,akárha rongy lenne,vagy mintha megolvadt volna,mint Dali tészta módjára elfolyó zsebórája,anyám tartalék csigatésztakészítője lehetett,de megpuhult, és meggörbült a nedvességtől,mielőtt még befoghatta volna.
Kutatás: Itthon nehezebb kideríteni a dolgokat, mert nincs dokumentálva a régi élet, meséli Oravecz a könyveit megelőző kutatási időszakról. A levéltárakban sincs meg szinte semmi, bár a paraszti élet nem változott túl sokat az idők során: a harmincas években is épp olyan volt, mint a századelőn, csak az eke lett jobb, és a lovak váltották le az ökröket. Most készülő kötetéhez például az 1940-ben kezdett, majd a Rákosi-éra alatt tökéletesített beszolgáltatásról is információkra lett volna szüksége, ám míg a Rákosi-féle beszolgáltatásnak nagy irodalma van, az, hogy a második világháború alatt hogyan is zajlott mindez, kideríthetetlen. Amerikát kutatni sokkal könnyebb, mert ott minden dokumentálva lett: például az is, hogy a 20. század elejéig olyan technológiát (ti. kötélfúrás) alkalmaztak az olajbányászatban, amit máshol már rég nem. A munkásoknak viszont állandó vándorlásukból kifolyólag nincs szociológiájuk. Toledóval már könnyebb dolga volt, ott ugyanis nagy magyar közösség él, még sirokiak is vannak köztük. Mielőtt nekikezdett az Amerikába vándorolt magyarok életét elbeszélő második regényének, a Kalifornai fürjnek (Jelenkor, 2013), Kaliforniába utazott: ellátogatott a Santa Paula-i olajmúzeumba, és utazása során megismerkedett egy 94 éves hölggyel, aki rengeteget segített neki. Emlékezett, hol állt régen az iskola, és arra is, hogy kik laktak régen a megírt ranch helyén: egy baszk család, amelynek egyik gyereke híres rodeós lett, és még egy hollywoodi színészt is megtanított lovagolni. Oravecz az út során rengeteg fényképet csinált növényekről, árnyékokról, tájról. Írás közben néha a Google Earth-öt is segítségül hívta, de az sokszor félrevezető, mert néhány képen még a napfény is két oldalról vetődik a keresett kanyonra.
Harmadik rész: Oravecz kezdetben csak az amerikai regénysorozat második könyvét tervezte, ám úgy érezte, az előzményeket is meg kell írnia. Bár a Könyvesblognak 2013-ban még arról beszélt, hogy az Árvaiak történetének nem lesz folytatása, most mégis készül a harmadik könyv. Mikor a Kaliforniai fürj megjelent, megrémült, hogy nem lesz mit csinálnia, de rájött, hogy az élet 1937-ben sem állt meg, és úgy döntött a zárórészben Magyarországra hozza a kivándorolt házaspár egyik fiát.
