A
Milos Forman & Jan Novák: Fordulatok. Emlékirataim, Pesti Kalligram Kiadó, Budapest, 2008, 425 oldal, 3300 HUF
Annak, hogy csak nagyon ritkán szoktam filmművészek életrajzát vagy memoárjait elolvasni, elsősorban időhiány az oka. Mivel többnyire szépirodalommal foglalkozom, egyszerűen nem jut időm minden érdekes kötetre. Pedig szép számmal jelennek meg izgalmas filmművészeti kiadványok, monográfiák, visszaemlékezések.
Milos Forman kötetét azonban, amely először 1994-ben jelent meg Fordulatok címmel, 2007-ben pedig a szerző által az elmúlt 15 eseményeivel kibővítve, Jan Novák szerzőtársa közreműködésével, feltétlenül el akartam olvasni. Részben mert máig hajt a kíváncsiság, hogyan volt képes egy ízig-vérig cseh művész hamisítatlan amerikai filmeket csinálni és maradéktalanul beilleszkedni az amerikai kultúrába, másrészt pedig mert Forman számomra a kelet-európai új hullám leginkább meghatározó alakja. Első három, még cseh földön forgatott filmje, a Fekete Péter, az Egy szöszi szerelme és a Tűz van babám!, a legnagyobb kedvenceim közé tartoznak. Nemcsak egy korszak tűnő lenyomatai, hanem a mai napig érvényes művészi csúcsteljesítmények. Érdekes kalandnak ígérkezett hát Forman emlékirata.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a könyvet, úgy fogalmaznék: tanulságos. Forman könyve élvezetes és rengeteg háttérinformációval, tudással szolgáló, intim vallomásokban gazdag kötet, és határozottan tanulságos olvasmány minden ember számára, akit érdekel a filmművészet, a huszadik századi groteszk történelem, foglalkoztatja az alkotói szellem, vagy egyszerűen csak szeret eltöprengeni a saját sorsa és élete alakulása felett.
Hogy Forman miért és hogyan volt képes amerikai filmessé átalakulni, arra már korábban rájöttem: a hatvanas-hetvenes évek amerikai virágforradalma saját hazájának és 68-as nemzedékének felszabadult levegőjére emlékeztette, épp ezért tudta olyan könnyed hippi-filmmé varázsolni első amerikai, lényegében még cseh lélekkel és aggyal készített munkáját, az Elszakadást. De hogy a rendező már a hatvanas években, amikor először járt New York-ban egy fesztiválon, elhatározta, hogy szeretne itt élni és dolgozni, erről a szándékáról csak most szereztem tudomást tőle. Formant ugyanis már első alkalommal bűvöletbe ejtette New York szabad, inspiráló közege és alig várta, hogy forgathasson Amerikában.
Az első Oscar-díjig és a hollywoodi státuszig azonban hosszú és hallatlanul nehéz út vezetett. Ami leginkább döbbenetes a rendező emlékezéseiben, éppen azok a sorscsapások és erőfeszítések, melyeken túlemelkedve végül mégis sikert ért el. Milos Forman gyermekkora, élete és pályája végtelenül fordulatos, izgalmas és szinte valószerűtlen események krónikája. Persze, ezt talán sok ember elmondhatja magáról, de hogy valaki e kíméletlen kanyarok, konfliktusok és tragédiák közepette képes a céljára, a művészetre és hivatására ekkora erőket és energiákat áldozni, az minden alkotómunkát folytató ember számára klasszikus példa lehet.
Ha csak a hollywoodi csillogást látjuk, most megismerhetjük az előzményeket. Forman szülei, bár nem voltak zsidók, Auschwitzban, munkatáborban haltak meg. Húsz évvel később, valamikor a hatvanas években jut csak el hozzá édesanyja utolsó üzenete, miszerint az apa, Rudolf Forman, nem a vér szerinti apja volt, igazi apja egy zsidó származású építész, aki kivándorolt és Ecuadorban él. „Ha ez igaz, akkor egy síron túli hang közölte velem, hogy zabigyerek vagyok és félig zsidó” – mondja Forman és megpróbálja felkutatni valódi apját, aki csupán egy szűkszavú képeslappal válaszol neki Dél-Amerikából. Nem is találkozik vele soha személyesen.
Forman tehát árvaként, nincstelen gyermekként kezdte el tanulmányait a háború után és a legnagyobb szerencse akkor érte, amikor felvetélt nyert egy bentlakásos fiúiskolába, amely Podebradyban működött és akkoriban a legtehetségesebb fiatal diákok gyűjtőintézménye volt. Olyan fiúkkal találkozott itt és kötött velük barátságot, mint a rendszerváltás utáni cseh köztársasági elnök, Vaclav Havel és a későbbi rendező, Ivan Passer.
Legnehezebb évei csak ekkor következtek. Egy állami filmiskolában folytatta tanulmányait, rendezőasszisztensként és forgatókönyvíróként kezdte, kitanulta a filmkészítés fortélyait, de szinte minden lépésben alaposan meggyűlt a baja a kommunista rendszerrel, ahogy minden normális, szabadságra vágyó szellemnek akkoriban. Kafka-regénybe illő sztorik és történetek hosszú láncolatát meséli el olvasójának, mennyire kínkeserves volt a puszta boldogulás és a szakmai haladás azokban az években. Rengeteg trükk, fáradságos év, tengernyi munka és tanulás, számtalan keserű tapasztalat segítségével mégis sikerült elérnie, hogy elkészíthesse első filmjét, ebben a szabadságtól megfosztott, életveszélyes, nyomasztó környezetben. Bár elismert cseh rendezővé vált, természetesen mindvégig konfliktusai voltak a pártvezetéssel, mígnem a Tűz van babám! kiverte a biztosítékot: bemutatták ugyan, de aztán dobozba került a film több évtizedre.
Amerikai pályafutása eredetileg csupán egy utazással kezdődött és az Elszakadás projektjével, aztán viszont jött 1968, a szovjet tankok és úgy döntött, hogy Amerikában marad. Családjával szeretett volna új életet kezdeni, de felesége hazatért az akkori Csehszlovákiába. Hosszú hónapok, évek, temérdek kudarc és reménytelen nehézségek után sikerült csak elérnie, hogy egy jelentős produkcióba kezdjen és végre leforgassa első igazán amerikai filmjét, amerikai stábbal és színészekkel. Persze itt sem tagadta meg önmagát: azt tisztán látta, hogy valamilyen módon fel kell adnia egykori dokumentarista módszerét, de amennyire lehetett, mégis megpróbálta belecsempészni egyéni látásmódját Ken Kesey regényének adaptációjába. A Száll a kakukk fészkére, élén a barátságos és intelligens Jack Nicholsonnal, végre meghozta számára azt, amiért három évtizeden keresztül megszenvedett: híres rendező, Oscar-díjas alkotó vált belőle. Innen már sokkal könnyebb volt a dolga, és csak később eszmélt rá arra, hogy még világhírű, rajongott rendezőként sem fenékig tejfel a munka.
Forman szövege döbbentett rá engem is először arra, hogy az amerikai filmipar, a hollywoodi stúdiók és producerek hideg és kegyetlen pénztermelő gépezete majdnem akkora, ha nem nagyobb kihívás egy alkotó számára, mint a totalitárius rendszerek őrült cenzúrája. Elképesztő történeteket mesél el arról, mennyire gyötrelmes kiverekedni a művészi elképzeléseket, míg Hollywood vérszomjas gazdasági szakemberi lényegében fittyet hánynak a művészetre és csakis a saját otromba profitéhségük szerint mérlegelnek. Eddig is tudtam, hogy borzasztó társaság lehet, de Forman szavaiból közvetlen közelről ismerhetjük meg az amerikai rendszer gyászos működését, amely mindent az átlagfogyasztó lapos ízlésére próbál szabni, és ha nem volnának tehetséges, kitartó filmesek, Amerika filmkínálata már rég csak egy használhatatlan szemétdomb lenne.
A legdurvább történet az, amikor Formant le akarják váltani 1999-ben az Ember a Holdon rendezői székéből, Danny De Vitóra cserélve, mert rendezői koncepcióját néhányan túlzottan bonyolultnak tartják. Csupán Jim Carrey-nek köszönhető, hogy Forman maradt, aki kizárólag azért vállalta el a szerepet, hogy a cseh új hullám legnagyobb egyéniségével dolgozhasson, csak az ő keze alatt volt hajlandó megszemélyesíteni Andy Kaufman lenyűgöző figuráját. Szegény Forman még így is engedményekre kényszerült a stúdió nyomása miatt, és utólag azt mondja, hogy sokkal jobb film lehetett volna, ha teljes szabadkezet kap. Rettenetes történet: hiába, ha valaki kétszeres Oscar-díjas rendező és világsztárral forgat, idióta producerek döntéseitől függ az alkotói szabadsága.
A könyvben egyébként még számtalan, hol vicces, hol szomorú, de mérhetetlenül érdekes sztori található, miközben a szakmai fejezetek a rendező magánéletének rövid krónikájával váltakoznak. Számomra egyébként az egyik legmegrázóbb hír például az, hogy A gyertyák csonkig égnek projekt szintúgy a producerek ostobasága miatt 2004-ben megfeneklett. Márai Sándornak nem ez a legjobb regénye, de az biztos, hogy filmen kitűnően működne, ha egy ilyen rendező adaptálja. (Sean Connery játszotta volna a főszerepet.)
Milos Forman könyve szenzációs kirándulás egy kiváló alkotó emlékeiben, pályájában és a történelemben. A filmművészet iránt érdeklődők számára kötelező olvasmány, de önéletrajzi regényként is megállja a helyét és óriási pillanatokat nyújt mindenkinek, aki szeretne elérni bármilyen eredményt is az életében. Erőt lehet meríteni abból a töretlen akaratból, amellyel megteremtette tehetsége számára az ideális feltételeket.
Végső tanulságul pedig megint rádöbbenhetünk arra, hogy egyetlen életünk nagyon nehéz, sírig tartó küzdelem, ebben a veszedelmes univerzumban.
wolferl
