A
Spiró György: Magtár
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 356 oldal, 2012, 2967 Ft
Az írónak néha vannak olyan mondandói, amelyek nem novellába, nem is regénybe valók, mégis fontos róluk beszélni. Ilyenkor nem marad más, csak az esszé. Spiró György Magtár című kötete az utóbbi kilenc év kritikáit, kisesszéit, nekrológjait és egyéb alkalmi szövegeit adja közre válogatva, tematikailag laza fejezetekbe fésülve.
Lehetne a Magtár előre megfontolt, jövedelemszerzési célzattal megjelenő, hézagkitöltő kötet is, amely arra szolgálna, hogy a következő regény vagy novelláskötet megszületéséig is el lehessen sózni egy Spiró-címet. Az alkalom, a különböző felkérések szülte szövegek akár el is veszíthették volna aktualitásukat. Hogy ez mégsem így van, azért a szövegek minősége, és a szemmel láthatólag gondos előszűrés szavatol. Erős, magvas írások ezek, megérdemlik tehát, hogy ebből a szekunder életműből is átmentődjön egy szelekció a könyvek maradandóbb világába.
A válogatás esetlegességét – nagyobb jóindulattal szólva: öntörvényűségét – a nagyvonalúan kezelt fejezetekre osztás rendezi némileg tudatosabb formába. Spiró igazából azokról a dolgokról ír, amelyek őt személy szerint érdeklik, azoknak az élő vagy már elhunyt embereknek az alakját idézi fel, akik számára valamilyen módon fontosak. Ez a személyesség adja a szövegek szuggesztív erejét. Nem törekszik objektivitásra, nem körülményeskedik a korrektség látszatára törekedve, hanem hagyja átitatódni a mondatokat azzal a szenvedéllyel, amely elbeszélése tárgyához fűzi. Ez nem jelenti persze azt, hogy ne lenne közben végtelenül korrekt.
Témáit nagyjából kitalálhatjuk: irodalom és színház, tágabb értelemben a kultúra, még tágabb értelemben a civilizáció(k). Amikor Major Tamásra, Kardos G. Györgyre vagy Hubay Miklósra emlékezik, amikor Ferge Zsuzsát, Juhász Ferencet, Tóth Krisztinát vagy Háy Jánost méltatja, amikor a Csehov-fordításról, Bogusławskiról vagy éppen Mel Gibson Passiójáról értekezik, ugyanazzal az egyszerre lelkesedő és borúlátó, értékféltő dühvel szólal meg, ahogy megszokhattuk tőle személyes megnyilvánulásaiban, interjúiban is. Spiró nem tagadhatja le, hogy legalább annyira tanár, mint író. Imponáló tudásanyagát nem tartogatja magának, hajtja a továbbadás, a közlés, a menthető mentésének sürgető igénye. És meg kell hagyni, valahogy még a sorai között bujkáló intellektuális gőg is jól áll neki.
Engem az bosszant szenvedélyesen, hogy az újabb nemzedékek nem részesülnek mindazon szellemi javakból, amelyek évezredek során felhalmozódtak. Nem jutnak hozzá, nem értesülnek róla, hogy ez van, és emiatt sokkal kevésbé vannak fölvértezve az életre, mint azok a nemzedékek, amelyek ezt megkapták. Mi még éppen megkaptuk. Igaz, már mi is a vége voltunk valaminek. Az egész nyugati világban visszaszorulóban van az írásbeli kultúra és a képi kultúra nyomul előtérbe. A gyerekeket nem képesítik arra, hogy az írott vagy hallott szöveget igazán mélyen megértsék, és élvezzék. Viszont ha ez így van, akkor nyilvánvaló, hogy egy nemzeti kultúrának, az lenne a célja, hogy amit lehet, mentsen át a képi kultúrába. Csinálja meg filmen, tévéjátékban, tévésorozatban. Ez nem egy olyan nagyon eredeti gondolat, a környezetünkben mindenki ezt csinálja. A románok, a szlovákok, a csehek hihetetlen, mennyi pénzt ölnek bele, a lengyelekről és az oroszokról nem is beszélve. Mert fontos nekik a saját nemzeti kultúrájuk. Én nem vagyok pesszimista, de ha éppen szenvedélyesen ócsárolom a magyar állam aktuális potentátjait, és teljesen mindegy, milyen pártéi, akkor azért teszem, mert úgy látom, hogy Magyarországon valamiért a nemzeti kultúra, ami csak nekünk, magyaroknak számít valamit, nem elég fontos, nem gondozzák eléggé. Én csak ezért szoktam hőzöngeni. TOVÁBB OLVASNÁ?
A kötet egyik legkülönösebb fejezete huszonhat rövid kritikából áll, amelyet a szerző egy ingyenes napilap által kiadott könyvsorozat darabjaihoz írt ajánló jelleggel. A sorozatban a magyar irodalom klasszikusai szerepeltek Eötvös Józseftől, Jósika Miklóstól, Jókai Mórtól kezdve, Krúdyn, Kaffka Margiton, Gárdonyin, Kosztolányin át Mikszáth Kálmánig és Móricz Zsigmondig. Spiró kimért, méltányos kritikáiban átadja az újraolvasás, újrafelfedezés élményét, szigorú, de empatikus ítész, inkább jó olvasó itt, mint kritikus. Nem homályosítja el klasszikusaink nagysága, bátran fogalmazza meg akár kimondottan elmarasztaló véleményét, ugyanakkor tisztelettel és alázattal viseltetik az igazán nagy teljesítmények előtt, amelyekből – mint ezen írások apropóján újra kiderül számára és számunkra is – nem szűkölködik a magyar prózahagyomány.
Spiró különös érzékkel mutat fel társadalmi, történelmi, kulturális és politikai összefüggéseket, aminek főként az utolsó fejezet írásaiban adja bizonyságát. Ezek a szövegek egyben a leginkább esszéisztikus darabok. Az derül ki belőlük, hogy nem elegendő a tetemes tudásanyag, a szerző tud is vele mit kezdeni, jobban érti és értelmezi általa a világot. A történelmet és a jelenvaló világot keresztben, hosszában és átlósan is átlátja és láttatja, miközben identitásról, magyarságról, Kelet-Európa helyzetéről és lehetséges (nem mindig derűs) jövőképekről beszél. Valóban többek ezek az írások, mint történelmi, politológiai vagy szociológiai értekezések: a szépíró megengedheti magának azt a luxust, hogy teret adjon intuíciójának is, talán éppen ezért érezzük megállapításait ennyire igaznak.
Ha más miatt nem is lenne érdekes a Magtár, amiatt mindenképpen, hogy kielégíti az olvasó azon vágyát, hogy párbeszédbe elegyedhessen az íróval. Ez a kötet betekintést enged Spiró fejébe. Nagyon szűk a rés, amin betekinthetünk, de mégis jobban megismerjük, mi foglalkoztatja a szerzőt, ráadásul nem egyszer szolgálnak a kötet írásai visszamenőleg is adalékul művei, írói módszere jobb megértéséhez.
Falvai Mátyás
