Fotó: Németh Dániel
Az is az életünk része, ami nem történt meg velünk, csak megtörténhetett volna – vallja Krusovszky Dénes, aki első regényét az idősíkokkal való játékra építette. Az Akik már nem leszünk sosem egy több generáción és országhatáron átívelő történet, amely egyszerre szól a végzet elől menekülésről és a sors iránti sóvárgásról.
Férfiszerep Ez egy minden időben aktuális kérdés, de kétségtelen, hogy ma talán még feltűnőbben az, mint tíz vagy húsz éve. A regényben mégsem áll annyira az előtérben, mint mondjuk A fiúk országa novelláiban, vagy legalábbis másképp. Azt hiszem, az elbizonytalanodás és az önmagunkra találás körforgása, mint dinamika, ott lüktet az Akik már nem leszünk sosem oldalain is. És a férfi főszereplő (vagy főbb szereplők) válsága, illetve az arra adott válaszok; hogy végső soron ahhoz kerüljünk közelebb, arra lássunk rá tisztábban, milyen anyagból van egy mai ember összegyúrva.
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF
Sors Ha jól emlékszem, ez a szó egyszer sincs leírva a regény ötszáznegyven oldalán. Ennek ellenére nyilván fontos kérdés itt is, hogy mi a sors: valami, amiben vallásos áhítattal hiszünk, vagy egy metafora, vagy valamiféle anakronisztikus izé, amivel egy modern embernek nem is kell foglalkoznia? Néha hajlamos vagyok úgy látni, hogy Bálint részéről valamiféle sóvárgás van a sors iránt, míg mondjuk az ápoló karaktere mintha inkább menekülne a saját sorsa elől. De ez sem ilyen egyszerű, persze. Bálint számára biztosan sorsfordító élmény a saját figyelmetlenségével való szembetalálkozás. Végső soron az ő feloldása épp arra épül, hogy belátja, nemcsak azok a dolgok tartoznak egy ember életéhez, amik megtörténtek vele, hanem azok is, amikről tudja, hogy megtörténhettek volna, de sosem történhetnek már meg mégsem.
Podcast: Hallgass bele Krusovszky Dénes új regényébe!
Fotó: Németh Dániel Krusovszky Dénes nemrég Berlinben ösztöndíjaskodott, ahol lehetősége volt „beszadabulni" az Akademie der Künste stúdiójába is. Ott vette fel új regényének néhány részletét, amit aztán pár hangjátékos effekttel is felturbóztak. Hallgass bele! Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem Magvető Könyvkiadó, 2018, 544 oldal, 3999 HUF Az Akik már nem leszünk sosem egy generációkon és országhatárokon átívelő történet, amely az idősíkokkal való játékra épít.
Múlt A regény írása közben nagyon erősen foglalkoztatott a különféle idősíkok egymáshoz való viszonya. Az a fajta egymásra épülés, amitől azt reméltem (illetve remélem), hogy mint egy külszíni fejtés, láthatóvá teszi a különböző anyagú és állagú rétegeit az időnek. Tulajdonképpen ezért is kezdett el a nagyobb forma érdekelni. A költészet szinte mindenre jó, ezt tapasztaltam költőként, talán csak egyvalamire nem, hogy az idővel úgy lehessen benne játszani, mint egy hosszú prózai szövegben. És engem nagyon izgatott, és még mindig izgat, sőt, egyre jobban, hogy mi az, amit mi, magunk között, hétköznapi értelemben időn értünk. Mi a jelentősége az ember életében az időnek, amit főként múltként tud megragadni, illetve egy icipicit jelenként is talán. Jelenként elvéteni. Főleg azt.
Mora, Mészöly, Krusovszky, Bán, Szilasi - Ilyen volt a Margó negyedik napja!
Mozaikokból építkező történetek, egy osztálytalálkozó, ahol hirtelen megugrott a mortalitási ráta, a legjobb ponton „fennhagyott" novellák, az írót inspiráló dac és egy betegség nyomán eltűnő napok - címszavakban ilyen (is) volt negyedik nap a Margón.Terézia Mora mindig a legbotrányosabb változat...
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
Hajdúvágás következett, de mintha soha nem akarna odaérni a vonat, nyekeregve, lépésben vánszorgott előre. Aztán mégiscsak begyorsult kissé a gép, és ahogy nagy ívben kanyarodni kezdett, a levegő remegésén túl a távolban felbukkant a református templom csúcsa meg a piac régi víztornya, és kicsivel alattuk a kisvárosi lakótelep négyemeletes háztömbjeinek sora is. Felálltam, hogy a poggyásztartóról leemeljem a sporttáskámat, amikor meghallottam a koppanásokat. Előbb csak egyet-egyet távolabbról, aztán egy egész sorozat futott végig a vonat oldalán. Előredőlve kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit, aztán mégis, mintha valami moccant volna a kukoricásban. Egy árnyék futott végig, majd egy emberi kar villant ki a növényi szárak közül, amit ismét hangos, fémes csattanás követett. Aztán kicsivel távolabb egy másik alak is kibomlott a táj zöld imbolygásából, és újra lendülő karok csaptak ki a kukoricák fölött. Megint koppant a vonat oldala, a szerelvény éppen lassítani kezdett, volt egy pillanatnyi mély csönd, aztán elképesztő robajjal, mintha rakéta csapódott volna bele, valósággal felrobbant az egyik ablak. Nem értettem, mi történik, a táskámat eldobtam, és rémülten vetettem le magam az ülésre. A levegő mozogni kezdett, friss szél tört be a kocsiba, ami kellemes volt, de a földön szétszóródva heverő üvegszilánkok elég baljóslatú képet rajzoltak föl.
A vonat nem állt meg, és mivel nem hallottam újabb koppanásokat, óvatosan, tekintetemet a kocsi egyik végéből a másikba futtatva feltápászkodtam. Az előttem lévő harmadik ablak szakadt be, majdnem egy fejnyi nagy lyuk tátongott rajta. Tétován álldogáltam egy darabig, aztán elindultam a táskám felé, úgy ropogtak a szilánkok a lábam alatt, mintha egy befagyott pocsolyán jártam volna. A követ csak akkor láttam meg, amikor lehajoltam, hogy felvegyem a csomagomat a földről. Egy jókora fekete bazaltdarab hevert az egyik ülés alatt; a dobálók nyilván a vasúti töltésről szedték össze a muníciójukat a vonat érkezése előtt. Lassítani kezdtünk, és ahogy kinéztem, már láttam is az állomás ronda betonkockáját. Egy pillanatra zavartan körbefordultam, de mivel jobb nem jutott eszembe, odaléptem az üléshez, és kiszedtem alóla a követ. Meleg volt, szinte égette a tenyeremet, formára viszont tökéletesen kézbe simult, rögtön értettem, miért ezt választotta, aki a dobálásra készült.
Amint a peronra leléptem, ketten is odarohantak hozzám az első kocsi felől, és mögöttük, kissé lemaradva, halálra vált arccal ott trappolt a kövér kalauznő is. Mindenkit megnyugtattam, hogy semmi bajom, aztán megmutattam nekik a követ.
– A kurva anyjukat – dörmögte egy középkorú, bajszos fickó –, megölhettek volna.
– Gondolja?
– Ha ezzel eltalálnak, nem kelsz fel.
– És ez már nem az első eset – tette hozzá a homlokát törölgetve zaklatottan a kalauznő.
– Láttál valakit? – kérdezte egy fiatalabb fazon, miközben a cigisdobozában kotorászott.
– Nem, csak árnyékokat.
– Árnyékokat?
– Igen, azokat.
– Rohadt szemetek – sziszegte az öregebb.
– Szólni kell a rendőrségnek – mondta a kalauznő, és kacsázva elindult a forgalmi iroda felé.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/2. számában jelent meg.
