A+
Joe Haldeman: Örök háborúMetropolis Media, 2012, 344 oldal, 2542 HUF
Első mondat: "Ma este az emberölés nyolc zajtalan módját fogjuk önöknek bemutatni."
„Vén buzi.” Jobb híján így hívják a háta mögött a heteroszexuális parancsnokot a beosztottjai abban a szép új világban, ahol rajta kívül már szinte mindenki meleg, és az ellenkező nem iránti vonzalom aberrációnak számít – a Föld vezető hatalmai a homoszexualitás „bátorításával” vetettek véget a kontrollálhatatlan túlnépesedésnek. Egyszerű, briliáns. Hátborzongató. Amikor William Mandellát besorozzák, és elhagyja szülőbolygóját, hogy egy idegen faj ellen harcoljon a galaxis másik végén, a világ még nem sokban különbözik attól, amit mi ismerünk. De a relativisztikus utazásnak hála, amíg ő hónapokat tölt az űrben, évtizedek, évszázadok repülnek el a Földön, és valahányszor visszatér oda, az egyre idegenebb, egyre ijesztőbb, egyre embertelenebb a számára.
Éhínség, totalitarizmus, tudatalatti manipuláció, megzabolázhatatlan bűnözés és munkanélküliség, a gazdaságot a 12 évszázadon át húzódó háború tartja el – ha az véget érne, minden összeomlana. Az egyetemes homoszexualitás pedig csak az első lépés afelé, hogy a nőket és a férfiakat egyetlen, azonos nemmé olvasszák össze. Ez a háborúból hazatért, és ott már idegen, helyét nem találó katona motívumának rémisztő, abszurd végletekig vitele.
Ha úgy ülsz le olvasni az Örök háborút, hogy nem tudod, Joe Haldeman maga is szolgált, harcolt, és túlesett néhány kemény élet- és szemléletváltoztató élményen, egy idő után magadtól is sejteni kezded. Mint amikor Matthew Scudder piával folytatott küzdelméről olvasol, és rájössz, hogy az író, Lawrence Block alkoholista. Egy ponton túl az állapotok, életmódok, gondolatok ábrázolása olyan őszinte, olyan hatásos, hogy csak elsőkézből szerzett tapasztalat állhat mögötte. Haldeman két évet húzott le Vietnámban, ahonnan kitüntetve, fizikai és lelki sérülésekkel tért haza.
Harctéri tapasztalatait először egy hagyományos háborús regényben (War Year, 1972) kamatoztatta, majd két évvel később megírta jelen cikk tárgyát, ami Hugo- és Nebula-díjat nyert, és ami nélkül nem csak, hogy nem létezik komolyan vehető „minden idők legjobb sci-fijei” lista, de ami kapcsán a műfaj teljesen mellékes. Az Örök háborúban nem az a lényeg, hogy hihetetlenül jó sci-fi, hanem az, hogy hihetetlenül jó könyv. Érett, megrázó, tárgyilagosan írt, a szexualitást a korához képest meglepő természetességgel kezelő emberi dráma, ami ezt a tulajdonságát sosem áldozza be grandiózus akciókért. Ha eszképizmusra vágysz, rossz helyen keresgélsz.
Haldeman lehámozza a katonai sci-firől/űroperáról azoknak nagyzoló és heroikus rétegeit, és a háborút a maga naturalista, értelmetlen valójában mutatja be. Mandella első csatája egy szánalmas mészárlás: a szinte védtelen ellenség tehetetlen marhaként vonul vágóhídra, a győzelemben semmi öröm, semmi dicsőség nincs – több ember veszik oda a kegyetlen kiképzés során, mint a tényleges harcban. Persze ez nem lesz mindig így, a cselekmény évszázadokat ölel fel, az ellenség éppúgy fejlődik, változik, mint az emberiség. Mandella később megsérül, hazamegy, majd újra frontvonalra küldik (a hadsereg nem kényszerít, csak „diszkréten” gondoskodik róla, hogy semmilyen más munkát ne kaphasson a Földön), és közben mászik felfelé a ranglétrán. Nem azért, mert annyira jó katona, hanem mert annyi idő után véletlenül még mindig életben van.
Mandella nem egy Johnny Rico, csak egy átlagember, aki hiába nem akar harcolni, tehetetlenül hánykódik a történelem viharában (a profilja szerint „bukott pacifista”). Ezer év leforgása alatt talán 4 ütközetben vesz részt, és egyikben sincs nemhogy hősiesség és dicsőség, de emberség és méltóság sem. Ráadásul egyre kevésbé érzi, hogy érdemes harcolnia a hátországért, ami már nem az övé, amit már nem ért, ami olyan idegen neki, mint azok a lények, akik ellen hadjáratot vezet. Az utolsó csatát (paradox módon a csúcstechnológiának hála) kardokkal, lándzsákkal, íjakkal, pajzsokkal vívják – a haditechnika idomul a civilizáció illékony máza alatt dühöngő barbarizmushoz. Lehet, hogy már űrhajókat építünk, születést szabályozunk, és bolygókat gyarmatosítunk, de az ölés még mindig zsigerből megy.
És amikor ez végre megváltozik, abban sem lesz köszönet. Mert szép, nagyon szép az ezer év után felépített új világ, csak egyvalamire már nincs szükség benne: emberre. És miért is lenne? Csak a könyv végén derül ki, hogy mi okozta a háborút, és akkor jövünk rá, mi olvasók, hogy addig fel sem tűnt ennek az információnak a hiánya. Kit érdekel, miért vívunk háborút? Vívunk, és kész. Mi sem természetesebb.
