B-
Papírmozi képregényantológia, 2. szám, Képes Kiadó, 2007, 98 oldal, 1995 Ft.
Cinéma de papier, ezt a nevet kapta az új antológia, ami a honi képregénykiadás lobogóját hivatott magasba emelni. A francia cím ugye arra utal, hogy a film és a képregény az elmúlt száz évben kölcsönösen tanult egymástól, és nem egy alkotó járt át előszeretettel egyik műfajból a másikba (gondoljunk csak Moebiusra, Enki Bilalra, Neil Gaimanre vagy Frank Millerre). Egy franciából tükörfordított cím láttán azt gondolhatnánk, minőségi gall képregények tárháza a Papírmozi, de sajnos csak mutatóban akad benne ilyesmi. Pedig állítólag a francia képregények a főszerkesztő kedvencei.
Bayer Antal régi motoros a szakmában, már a Sin City-plakát sarkában reklámozott Fekete-Fehér Képregényantológia fölött is ő bábáskodott. Az a kiadványsorozat két évvel ezelőtt több szempontból is hiánypótló volt. Egyrészt, mert olyan klasszikusokat mutatott be, amiket esélyünk sem volt megismerni a ’90-es évek szuperhősáradata előtt és után (Will Eisner The Spirit-jétől a Blueberry című westernen át Frank Miller Sin City-jéig), másrészt kiváló bemutatkozási lehetőséget nyújtott a megélhetési reklámgrafikára átnyergelni kényszerült hazai képregényrajzolóknak is.
Elvileg a Papírmozi ugyanezen az úton kíván haladni. Derék elképzelés, csakhogy az elmúlt két évben számtalan kiadó alakult meg itthon, hasonló tervekkel. A potenciális célközönség viszont már nem engedheti meg magának, hogy csupa szívjóságból megvegyen minden magyar kiadást – minőségi szempontok alapján szelektál. A Papírmozi első száma még sarkig tárt ablak volt a nemzetközi képregényvilágra, a második köteten viszont már erősen érződik az izzadságszagú, mindenáron megfelelni akarás. Rakjunk bele Batmant, gondolhatta a szerkesztő, mert azt megveszik a film miatt, és kell valami manga is, mert az egyre népszerűbb. Mivel a Képes Kiadó jelentette meg az utóbbi idők egyik legjobb Denevér-történetét, a HUSH-t; és októberben a Tűzharcossal kíván hídfőállást létesíteni a hazai manga piacon, ha gonosz lennék, azt mondanám: a Papírmozi a kiadó fekete-fehér reklámkatalógusává silányult.
Brian Azzarello és Eduardo Risso nyolcoldalas Batman-je első blikkre olyan, mintha a tizenkét éves Frank Miller rajzolta volna a pad alatt (azt az ökölbe szorult kezet a nyitóoldalon egy az egyben a Nehéz búcsúból vágták ki), a szöveg pedig dagályos és semmitmondó, mintha olyasvalaki követte volna el, aki nem tud képregényt írni, de szeret. A Papírmozi 1-ben közölt Alan Grant/Enrique Breccia-féle Bőregér-sztori és a mostani között legalább akkora a minőségi különbség, mint Tim Burton két Batman-filmje és Schumacher giccskomédiái között.
Tacumi Josihiro Goodbye című mangája a csöcsös-polgárpukkasztós vonalat képviseli (ezt hívja a szakzsargon gekigának), azaz nincs benne őzikeszemű űrhajóscsaj és tüsihajú kölyökszamuráj, helyette kapunk háborút elveszítő, kiábrándult japánokat, akik az amerikai megszállást követő társadalmi erjedés, és az évszázados normák fellazulása miatt keseregnek. A lányát reszelő apa története szomorú, és elgondolkodtató, csak a megjelentetés oka nem világos számomra. Akiknek még ismeretlen a manga/gekiga műfaj, a Goodbye elolvasása után aligha vásárolnak majd két könyvespolcnyi japán képregényt. Akik viszont hardcore manga-rajongók, csak ezért az egy történetért nem veszik meg a Papírmozit, hiszen most már számos magyar kiadó kínálatából válogathatnak.
Hasonlóan necces a Papírmoziban közölt Korcsmáros-képregények ügye. A régi Fülesekben megjelent zseniális Rejtő-adaptációkat ugye szintén a Képes Kiadó adja ki újra. Színesben, keménykötéssel, A4-es méretben. Nem lennék meglepve, ha ezeket az albumokat megtámogatandó került volna bele a mostani válogatásba az Urm megszökik című klasszikus – aminek inkább egy tisztességesen összerakott életműsorozatban lenne a helye. A nagy Levines képregény helyzete már más. Ezt ugyanis a Korcsmáros-albumokat retusáló Garisa H. Zsolt követte el, aki időközben annyira belejött a mester stílusának utánzásába, hogy a kiadó teljesen új történeteket tervez a Korcsmáros-módra megrajzolt Rejtő-hősök főszereplésével.
Az ötlet kiváló (feltéve, ha az örökösöknek sincs ellene ellenvetése), de csak akkor van igazán értelme, ha valaki venné a fáradságot, és a vörösborban pácolt marinírozott halszeletek doyenjének receptkönyv-ízű kalandjai helyett megírnia egy igazán tökös Rejtő-tribute légióstörténetet, amit aztán nyolcoldalanként közölhet a Papírmozi. És ha a szerkesztő kézlevágással sújtja az írót/rajzolót az olyan anakronisztikus (persze most írhatnám azt is, hogy szar) poénokért, mint amilyen a „Ni, ez a Pákóé!” felkiáltással egy burgonyakroketten röhögő század eleji afrikai bennszülött.
A kiadói önreklámot szolgáló képregények mellé nehéz beszorítani a hazai alkotók munkáit, pedig jó lenne, ha a Papírmozi ezt tekintené (egyik) fő profiljának a későbbiekben. Haragos Péter madaras comic stipje és a Szabó Jenő-Tikos Péter duó által jegyzett Pernye-egysorosok már most azon a szinten vannak, mint a (megérdemelten) agyondíjazott Marabu dodói. De ha már nem olvashatjuk ezeket a stripeket a hazai napilapok utolsó oldalán, igazán bekerülhetne belőlük több az antológiába. Például a Frank Cho-féle Pszihopark helyére, ami kezdetben egy állatmenhely mulatságos mindennapjairól szólt, most viszont jóformán csak egy pornóoldalakat nézegető baseballsapkás disznó szerepel benne, na meg a lúzer doki, aki mindig a kolléganőjéről álmodozik rejszolás közben.
Oldalpazarlásnak érzem Jankó János karikatúráját, a „képregénymúzeum” ürüggyel leközölt szamaras tanmesét is. Az 1800-as évek politikai élclapjaiban, ahol a szerző rendszeresen publikált, teljesen más számított humorosnak, mint ma. A korszak karikatúráira, „képregényeire” rá kell hangolódni, többet el kell olvasni egymás után, hogy igazán értékelni tudjuk azokat. Míg Buzinkay Géza Borsszem Jankó és társai című élclap-kalauza tökéletesen alkalmas kiadvány erre, a Papírnozi egyáltalán nem az. Lehetett volna mondjuk francia képregény a helyén.
Gotlib, a gall karikatúra-mester, szerencsére két alkotással is képviselteti magát az antológiában. Az egyik az utolsó vacsora témáját járja körbe, letisztult vonalvezetéssel az elején, vicces mellékszereplő-ábrázolással a közepén, és egy szakállas poénnal a legvégén. A Dr. Mabuse elixírje egy zseniális paródia a borzongatós némafilmekről - rövid és ütős, akár a magyarok csodaelixírje, a hortobágyi betyárpálinka. A harmadik francia képregény, Alexis Rohadt egy melója számomra a kötet legerősebb alkotása. A szerző négy oldalban is kiváló noir hangulatot képes teremteni, ha rövid pályafutása alatt (31 évesen hunyt el) rajzolt más ballonkabátos figurákat is, akik ugyanannyit cigarettáznak, mint amennyit monologizálnak (és kevésbé hangulatromboló poénnal köszönnek el a történet végén), na azt szívesen olvasnám a Papírmoziban. Akár 90 oldalon keresztül is.
Mert elhiszem én, hogy Bayer Antal odavan a francia képregényekért, csak akkor mutassa be ezeket a hazai olvasóközönségnek is, ne csak a Papírmozi testvérlapjában, a Buborékhámozóban áradozzon róluk.
(Képek: kepregeny.info)
