Szociotrip gyilokkal

A+
(Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Magvető, Budapest, 2002, 382 oldal, 2490 Ft)

Múlt századi, és határon túli magyar tollából származó regény – talán ezért nincs a fősodorban. (Bár ez Bodor Ádám "esetét" figyelembe véve nem túl erős érv, a szerzőket pedig még hosszan sorolhatnám.) Mindazonáltal Szilágyival is tele lehetne minden médium, és ez határozottan releváns óhaj abban a korban, amikor egy-egy szerzőcske minden egyes fingásához hexameterben ír dicskölteményt egy arra „jogosult” valaki. (Persze megint túlzok.) Végiggondolva, talán jobb is, hogy nincs szétírva a szerző, és leghíresebb regénye – számomra úgy ütött nagyot, hogy semmit nem tudtam róla. Egyszerűen csak úgy ajánlották nekem évekkel ezelőtt, hogy ezt mindenképpen el kell olvasnom.

Szondy Ilka, a fiktív Jajdon gazdag ténsasszonya szülei halála óta egyedül kénytelen gondoskodni a családi vagyonról, a szőlőföld megműveltetéséről. Egyik nap közel engedi magához egyik munkását, a szomszéd faluból származó Gönczi Dénest – a pásztoróra közben tér végső nyugalomra Ilka édesanyja. A légyottok folytatódnak, Dénes négytagú családja pedig mit sem sejt a családfő kalandjairól. A problémák akkor kezdődnek el, mikor az Amerikába készülő Dénest Ilka megöli, majd egy kútba dobja. A történet itt akár véget is érhetne, a regény viszont ezzel az epizóddal kezdődik.

A Kő hull apadó kútba szerkezete a XX. század első felében íródott nagyregényeinek többszólamúságára hajaz. A regény indításával kezdetét veszi a lineáris narratíva, de ezzel együtt egy analitikus szólamot is olvashatunk – egyszerre derülnek ki a következmények és az okok, és mikorra Ilkának sikerül feltöltenie kővel a holttestet rejtő kutat, az összes olyan indítékkal tisztába kerülünk, ami a regény jelen ideje alatt szépen lassan „pszichopatológiai esettanulmánnyá” váló Ilkát anno arra „késztette”, hogy ledöfje ollójával háromgyerekes szeretőjét. Ilka különböző énjeinek hangja a kétféle narrációval, és az ízes falusi dialektussal kiegészülve teljesen sajátos regénynyelvet eredményez.

Jajdon Kosztolányi híres Sárszegére emlékeztet – apró mikroközösségre, ahol a körülmények és az elfojtott tudattartalmak meghökkentő eseményeket eredményeznek. Szilágyi regénye felér egy valódi szociotrippel, „beleolvashatók” a cselekménybe a múlt század nagy szociográfiái éppúgy, ahogy jelöletlen intertextusként az egész stream of consciousness-hagyomány is jelen van benne. A központi eseménytől, a gyiloktól eltekintve a regény narrációja relatíve „lassú”, a pszichologizálás, és az első látásra semmitmondó, automatizmusok által vezérelt dialógusok veszik át a „főszerepet”, de Szilágyi remekművének esszenciája az, hogy mégsem találkozunk unalmas részekkel. Amint megismerjük a múltat, és a determinált Szondy-Simonffy házasság egyetlen élő „gyümölcsének” megfelelni-akarástól és kényszerektől túlterhelt előéletét, már sejthetjük a végkifejletet, mégsem fogunk ásítozni.

Kevés olyan regényt olvastam a múlt századi magyar irodalomból, ami ennyire újszerűnek hatott volna. Nem tartom magamat a magyar irodalomtudományos diskurzus májerebb tagjának (ez most azt jelenti, hogy nem akarok itt erőszakosan csapásirányt szabni a kánonba, olvasatokat katalizálni vagy negálni, stb.), de könyörgöm, ezt tényleg olvassátok el!