Háy János: Napra jutni
Európa Könyvkiadó, 2014, 264 oldal, 2618 Ft
Napra jutni. Jól hangzó cím. Van benne valami optimizmus, valami ígéret: hogy ez egy fényes, világos, jól végződő történet lesz. Aztán elkezdjük olvasni a könyvet, és rájövünk, hogy Háynál ez a kifejezés egészen mást jelent. Arra a folyamatra utal, amikor a gyerek a család biztonságos, meleg, puha odújából egyszer csak kikerül a hideg, bántó fénybe. Néha ugyan valóban van ebben a kikerülésben valami diadalféle is, de napra jutni a legtöbbször mégis fájdalmas élmény: a fénysugarak bántják a fiatal, gyenge szemet, és soha el nem múló égésnyomokat hagynak a fehér, érzékeny bőrön. És mégis, a fiúknak előbb-utóbb ki kell merészkedniük a napra, az apáknak pedig tudomásul kell venniük, hogy ideje félreállni – egyszerűen azért, mert ez az élet rendje.
Háy könyve a felnőtté válással párhuzamosan az apa-fiú kapcsolat problémáját járja körbe. Olvashatjuk regényként is, noha szigorúan véve három különböző részből áll: egy Apák című nyitóesszéből, Az apa fia című novellafüzérből és végül a négy novellát tartalmazó Családállítás-ciklusból. Az apa fia novellái egy Ipoly-parti városban felnövő kisfiú életének fontos és kevésbé fontos, drámai vagy éppen mulatságos fordulópontjait mesélik el – Háy esetében persze elég nehéz eltekintetni az önéletrajzi olvasat lehetőségétől. A sorrend nem szigorúan időrendi, ugyanakkor valamennyire mégiscsak lineáris: az első szövegben a főhős még kisbaba, az utolsóban pedig már félig-meddig „napra jutott” kamaszként találkozunk vele. A Családállítás szövegeiben aztán megismerkedünk az apa, az anya, a nagymama és a nagypapa történetével, és ekkor áll össze a kép: világossá válik, mik voltak azok a régi tragédiák, sérelmek, elvárások és remények, amik a család és a gyerek sorsát olyanná tették, amilyenné – hogy hogyan alakult ki az az apa-fiú modell, amit a nyitóesszé elbeszélője semmiképpen sem akart követni a saját családjában, és amit aztán akaratlanul követett mégis. A Napra jutni cím tehát egyúttal a kötet szerkezetére is utal – a Családállítás novellái megvilágító jellegűek, csak ezek ismeretében alkothatunk teljes képet a főszereplő család életéről. Persze ez a teljes kép is csupán részleges: ahhoz, hogy minden motivációt megismerjünk, még mélyebbre kellene ásnunk, le egészen az ősök őseinek őseiig. A kötet tehát végső soron arra világít rá, hogy az elődeink minden, adatszerűen már rég a feledés homályába merült tragédiáit, traumáit és terheit a hátunkon cipeljük.
Kapcsolódó cikkek:
Háy János: Napra jutni (részlet)
Bár a Napra jutni valami nagyon is univerzálisról szól, azért mégiscsak speciális környezetben játszódik: a hatvanas-hetvenes évek vidéki Magyarországán. Egy olyan világban, ahol teljesen normális, ha veréssel fegyelmezik a gyereket (az iskolában is), ahol a balkezességről automatikusan (és jobbkezes vonalzó-suhintások kíséretében) átszoktatnak a jobb kéz használatára, és még az orvos is azzal nyugtatja az ennek ellenére aggódó anyukát, hogy „olyan nincs, hogy balkezes, az egy rossz szokás”, s ahol a kreativitás szitokszó lenne, ha egyáltalán használnák: kiirtandó különcség, semmi más. Ahol mindig van mitől félni: a harapós kutyáktól, a csípős kakasoktól, a kötekedő nagyfiúktól, a disznóölés véres részleteitől, a szűk, este kivilágítatlan utcáktól, és igen, még a Mikulásoktól is. Mert a vidéki Mikulás persze egyáltalán nem olyan, mint a nyájas pesti – szőrruhás, marcona, gyakran félrészeg férfi, aki ha hoz is ajándékot, inkább félelmet hagy maga után. És különben is: a vidéki élet eleve nagyon más, mint a városi, de arra sem hasonlít, amilyennek a városiak elképzelik. Nem, ez egy teljesen külön világ saját, önálló törvényekkel, melyeket mindenkinek be kell tartani – különben a törvényszegőt akár a másodperc törtrésze alatt a „szájára veszi a falu”, ami majdnem a halállal egyenlő. És akkor a „napra jutás” nehézségeire még egy lapáttal rádob a kor: a gulyásszocializmus időszaka, ami itt, falun persze megint csak nem egészen olyan, mint máshol. Mert az egyik oldalon ott a porszívó, a tévé, az új járda, az autó és hétvégi kirándulások – a másikon pedig a mélyen katolikus nagymama, az apa párttagsága miatt kényszerűségből abbahagyott hittanórák és a falubeliek gyanakvó irigykedése. És hogy hol az igazság? Nos, a lassan felcseperedő kisfiúnak hamar rá kell jönnie, hogy ez nem is olyan egyszerű kérdés.
Milyen olvasmány Háy új könyve? Letehetetlen, szórakoztató, sokszor vicces, máskor szomorú. Tanulsága banálisan egyszerű: felnőni nehéz, mégis, valamennyien átesünk rajta, ki így, ki úgy. A könyv főszereplője éppen így. Mi, olvasók végigkövetjük a sorsát: néha megsiratjuk, néha kinevetjük, néha nem értjük, máskor viszont magunkra ismerünk benne. A történetek végén pedig együtt, kéz a kézben érünk ki a fénybe.
Szerző: Illés Zsófia
