Samantha Shannon: Csontszüret, fordította: Juhász Viktor
Athenaeum Könyvkiadó, 2013, 528 oldal, 3990 HUF
"Samantha az új J. K. Rowling", idézi a hátsó borító a The Sunday Times semmitmondó megállapítását. Mióta minden második regény hátoldalán hasonló szuperlatívuszokkal találkozni, gyakorlatilag érdektelenné vált, melyik külföldi orgánum miről mit mond. Ezek az egyre inflálódó cimkék azonban fontos elemét képezik a young adult fantasy következő uralkodóját kitermelő marketing-gépezetnek, mely gondoskodik róla, hogy nehogy egy pillanatra is megszakadjon a könyv- és filmipar számára egyaránt jövedelmező öröklési lánc. Hiszen a Harry Potternek és az Alkonyatnak vége, és Az éhezők viadalának két mozis feldolgozása közt is etetni kell valamivel a közönséget. A piaci logikát félretéve, felvetődik a kérdés: valóban van bármi köze a Csontszüretnek Harry Potterhez? Semmi - leszámítva azt a soványka érvet, hogy mindkét történet vastagon épít a fantasztikumra. Viszont éppen ezért olvasunk fantasy regényt, nem? És hogy legalább nyújt-e a regény a Rowlingéhoz hasonló olvasói élményt és történetszövési készséget? Nos, részben igen, részben nem. Inkább nem.
Ha mindenáron kötődési pontokat keresünk, akkor a Csontszüret inkább Az éhezők viadalával rokonítható. Ez a történet is kifejezetten disztópikus világban játszódik, főhőse egy, a kamaszkorból éppen kinőtt, független és bátor lány, aki a hétköznapi megpróbáltatások után váratlanul egészen új veszélyekkel találja szemben magát. Maga a történet egy alternatív valóságban, a közeljövőben kezdődik, London diktatúrákra hajazó közegében, ahol az olyan különleges mentális képességekkel rendelkező látókat, mint az álomjáró Paige Mahoney is, kitaszítja magából a társadalom és vadássza a kormány. Egy nap Paige-re is rátalálnak és Oxford titokzatos börtönvárosába szállítják, ahol a lány szembesül a rephaiták idegen fajával és az egész emberiségre leselkedő veszélyekkel.
Kapcsolódó anyag:
A Csontszüretet olvasva az egyik legmarkánsabb benyomás az, hogy mennyire ambivalens élményt nyújt. Egyfelől elképesztően sablonos - azaz nincs egy fordulat, ami ne lenne ismerős valahonnan. Az sem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy írója buzgó hallgatója volt az oxfordi egyetem valamely "kreatív írás"-kurzusának, ahol magába szívhatta a sikeres műfaji regény pontos és vegytiszta képletét, hogy aztán kifinomult pedantériával kövesse is azt. Ugyanakkor önmagában már az a tény is figyelemfelkeltő, hogy a szerző , Samantha Shannon mindössze 21(!) éves, és nemcsak 24 ország könyvkiadói szavaztak neki bizalmat, de a sztori megfilmesítésének jogait is megvette az Imagination Studios.
Talán a szerző fiatalsága is közrejátszik abban, hogy a Csontszüret kritikátlanul igazodik a young adult-vágyfantáziák divatos szabásmintájához. Most őszintén, tegye fel a kezét az a fantasy-rajongó lány, aki nem pont hasonlóakról szokott álmodozni: dacos, vagány, "jól megmondja a magáét" főhősnő, aki természetesen maga rendelkezik a legeslegszuperebb és a főgonosz által leginkább vágyott szuperképességgel. Nyilván ő a legértékesebb fogoly, aki pont a legizgalmasabb rephaitához kerül, hogy az történhessen, ami... Különösen zavaró, hogy Paige dacossága gyakran egy kicsit sem vagány, inkább egyszerűen görcsös és hisztis, hogy hangzatos kijelentései tökéletesen önellentmondóak, és hogy egy fikarcnyi kétségünk sincs róla, mire megy ki az érzelmi játék. Ebből a szempontból a Csontszüret nem több egy jól promotált fanfictionnél vagy fantasybe ágyazott Harlequin-füzetnél. Nemcsak a főhőssel való azonosulás ütközik azonban nehézségekbe, de sajnos a mellékszereplők sem sietnek az összetett figurákra kiéhezett olvasó segítségére. Egy-két karaktert - például Paige londoni, opportunista főnökét - ugyan sikerült Shannonnak plasztikusabban felvázolnia, de a nagyobb súlyú és többször felbukkanó szereplőkről ez már nem mondható el. A sablonos cselekményvezetést és a kétdimenziós karaktereket tekintve nehéz elképzelni, hogy vajon mit lehet majd ezen a sztorin még hat köteten keresztül nyújtani. Vagy ami még fontosabb: milyen színvonalon?
A fentiek alapján meglepő lehet, de a Csontszüret az összes hibája ellenére megdöbbentő erővel húz magával - épp ebben áll korábban említett ellentmondásossága. Shannon nyomasztóan vonzó, sűrű, tömény atmoszférájú univerzuma egyszerűen minden intellektuális tiltakozást és kritikát elsöpör. Scion London szinte tapintható, a kitaszítottságot, ahogy a nyirkos sötétséget is a bőrünkön érezzük. A fantasztikum mélyen beivódik a realitás szöveteibe, és a háromféle szubjektív valóság (a hétköznapi embereké, a londoni látóké és az Oxfordban feltárt igazságé) párhuzamosságából táplálkozó feszültség a teljes regényben kitart. A rephaiták felsőbbrendű embergyűlölete, a Scion-kormány működése, a látók megbélyegzettsége, a börtönváros, ahol a rabokat dolgoztatják és kiképzik, nagy mértékben előhívja a náci és a kommunista diktatúrák képeit, egyszerre felhasználva az asszociációval megidézett, fojtó érzéseket, de elegánsan elkerülve bármilyen didaktikus és nyilvánvaló üzengetést.
Ám az a sodró erő, amivel Shannon univerzuma magával ránt, csak egy határig képes kompenzálni a könyv látványos hiányosságait. Azzal viszont, hogy a súlypontok a sötéten borzongató világ működéséről és mozgatórugóiról a végletekig sablonos love storyra helyeződnek át, a regény fokozatosan a középszerűségbe süllyed. Pedig tálcán kínálták magukat ennél jóval izgalmasabb szüzsélehetőségek, hiszen sokkal érdekesebb, hogy mi is zajlik a háttérben, kik vagy mik ezek a lények, hogy hogyan lehet, és lehet-e egyáltalán normalizálni a Scion-rephaita tengelyen felépült világot. Remélhetőleg a futószalagon érkező további kötetek már inkább ezekre fognak koncentrálni.
Szerző: Sándor Anna
