C+
Kondor Vilmos: A budapesti kémAgave, 2010., 256 oldal, 2980 Ft
Kondor Vilmos budapesti noirjának két évvel ezelőtti felütéséről erre írtunk, tavalyi folytatásáról pedig erre - mindkettőt szerettük, Kondor nemcsak egy műfaj szabályait mondta fel ügyesen, hanem sikerült azokat organikusan és zsigereiben beleépítenie egy olyan múltba, amelyben saját jelenünkből adódóan jobban eligazodunk, bugyrai pedig jobban magukba is húznak. Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró harmadik kalandjával sorozatot hoz létre Kondor: a négy évvel később, 1943 karácsonyán játszódó Budapesti kémben Gordon már a Reuters háborús újságírója, Mussolini megbukott, a kormányzati irodákban, medencés partikon, sikátorokban már a háború utáni viszonyok körvonalazódnak, a hazafiasság fogalmát többen többféleképpen értelmezik, a cselekmény helyszíne pedig főként Európa, na meg Budapest is, hogyne.
A cím ezúttal is egy műfajt címkéz: kémtörténet vagyok. Gordont tehát a szokásosnál több diplomatával, államvédelmi szervvel, kettős ügynökkel hozza össze a sors, egy kottának látszó tárgyat ad át Berlinben, megfordul Stockholmban, majd Londonban Korda Sándor buliján, az Államvédelem maga bízza meg titkos futári teendőkkel, az ország érdekében, mentve a talán még menthetőt, Velencéből végül nem sokat lát, Horvátországban sült tintahalat eszik, a szálak a latyakos Pestre vezetnek, Bauhaus-házak a Napraforgó utcában, találkozás régi ismerősökkel és egy híres magyar színésznővel testközelből, fojtófa két alkalommal.
Viszont az érdekfeszítő Budapest noir és annak még feszültebb folytatása, a Bűnös Budapest után A budapesti kémben leginkább az tűnik fel, hogy a hálás téma ellenére súlytalan, hiányzik belőle a félelem - épp úgy, mint ahogy az Gordonnak is a londoni háborús mindennapokból (mondjuk őneki nem úgy hiányzik, nyilván). A könyv egyrészt érezhetően el van sietve, azaz kidolgozatlan a története, és kifejezetten ügyetlenül van kibontva, másrészt Kondor remek arányérzéke sem köszön benne vissza – ezúttal már zavaró a főleg a könyv első felében fel-felbukkanó didaktikus hangnem, amellyel mindent az évszázad későbbi tragédiái fényében hajlamos láttatni. Az előző két részben ez szorongást eredményezett, itt viszont pótcselekvésnek hat.
A történettel is hasonló a baj: túl sok benne az időhúzó elem, a könyv első fele nem más, mint céltalan téblábolás, de nem abban az értelemben, hogy fokozatosan bomlana ki a cselekmény, mint amikor a sötét szobában körvonalazódnak a tárgyak, hanem olyan érzést kelt mintha a szereplők arról próbálnák elterelni az olvasó figyelmét, hogy az írónak még fogalma sincs arról, hogy hova vezet a történet. A könyv felénél egészen konkrétan nincs még történet, alig történnek érdemi dolgok, és nincs, ami hajtaná az olvasót. Szinte parodisztikus, ahogy minden tízedik oldalon valaki elmeséli valakinek, hogy mi történt az addigiakban, és bizony előfordul olyan, hogy ezek a beszámolók nem tartalmaznak plusz információt az előzőekhez képest.
De – ellentmondásos módon – rengeteg a cselekményt megakasztó felesleges információ is, a történeti háttéradalék, kis színes („a Bazilikában éppen Serédi Jusztinián hercegprimás pontifikálta a misét”). Nem is az a fő baj, hogy olvastuk már ezeket, hiszen ez Kondor sorozatának jellegzetes vonása, karaktere, hanem az, hogy itt elnyomja a történetet, ami, ugye, girhes is. Például minden alkalommal, amikor élelmiszerről van szó a könyvben, megtudjuk azt is, hogy eredetileg miből lett volna az az étel vagy ital, ám háború idején miből van valójában. Nahát, de finom ez a kávé, mármint azért finom, mert igazi, merthogy ugye cikóriából készül manapság, nehéz idők, régen babot raktunk a levesbe, manapság követ. Sokan ingatják a fejüket, feszültség azonban annál kevesebb van. Arról nem is beszélve, hogy mennyi felesleges energia megy el arra később, hogy egy magyar popikont szerepeltessen Kondor hálóingben, közhelyszótárral a kézben.
Ezek után pedig kifejezetten bosszantó, hogy az első gyilkosság úgy el van sietve, hogy szinte fel sem tűnik az embernek. És bizony: A budapesti kémben Európa csupán papírdíszletnek hat, a Kondor által leírt városok (amelyekből egyértelműen túl sok van) nem élnek úgy, mint Budapest. Ebből adódik az is, hogy a történet a könyv második felében válik izgalmassá, amikor Gordon visszatér a magyar fővárosba.
Mert azt hozzá kell tenni, hogy Kondor harmadik könyvében rengeteg a kihasználatlan potenciál, ami kép és hangulat formájában megjelent az író fejében, csak aztán valahol a pályaudvaron elveszett. Ami viszont nem, az néhány nagyon erős pillanatot eredményez. A budapesti kém végkifejlete például a sorozat eddigi legerőteljesebbje és legfenyegetőbbike, a hidegháború alattomosan kacagó előszele, a könyv utolsó negyede pedig rámutat mindarra, ami talán lehetett volna a történetből, ha jobban odafigyelnek rá, nem csak beszéltetik róla a szereplőket. Jellemző például, hogy az, akiről a legtöbbet megtudunk, nem is él, az ő története ugyanakkor szorongatóbb és sötétebb, mint bármi az egész Budapesti kémben, valamint minden egyébnél többet elárul arról a korszakról, amelyben a könyv legnagyobb részében a szereplők motiválatlanul bolyonganak anélkül, hogy bármit megtudnánk róluk, és sajnos általuk 1943 szorongásairól is. De aztán meg mégis izgalmasan fülledt és sötét epizód az Oszkár nevű homoszexuális bár, valamint komikus benne Hitzinger Vilma, akit „azzal vert meg a sors, hogy úgy nézett ki, akár egy mindent látott markotányosnő (ami nem csoda, hiszen negyvenöt éves koráig markotányosnőként mindent látott)”.
Végeredményben tehát: foszlányaiban bár, de megtaláljuk Kondor könyvében azt, amit Kondor könyveiben szerethetünk, A budapesti kém félresiklása pedig vélhetően csak egy elhamarkodott lépésnek tudható be, a sorozatban és Gordon Zsigmondban még így is sok a lehetőség. Az se baj, ha csak két év múlva jön a következő.
