A
Kondor Vilmos: Bűnös BudapestAgave Kiadó, 2009 - Könyvhét
Kondor Vilmos tavaly tavasszal megjelent regénye, a Budapest Noir a hardboiled krimik és a klasszikus amerikai noir kései magyar adaptálása volt, a műfaj gyakorlatilag első hazai műve. Vagy ha nem is az első (nyilván Tar Sándor mesterműve, a Szürke galamb is noir, ha úgy vesszük), legalábbis nem kapcsolódott olyasmihez, amit a noir hazai hagyományának lehetne nevezni. Meg ugye konkrétan a harmincas években játszódott. Minderről bővebben már írtunk. Aztán a Budapest Noir - köszönhetően részben ízlésesen direkt stratégiájának és esztétikának („én egy budapesti noir vagyok”) – az utóbbi egy évben nem csak történetként, de jelenségként is beérett. Azaz beszélnek róla - persze nem a sarki éjjel-nappaliban -, a könyv jogait külföldi kiadók vásárolták meg, több nyelvre lefordították, film is készül belőle.
Arra most ne térjünk ki, hogy mekkora esélye van egy jó filmadaptációnak (nyilván a legjobbakat kívánjuk), illetve hogy külföldi közönség számára inkább egy érdekesen dekorált klasszikus krimiről van szó (Nacht over Budapest), mint egyedülálló műről - a Budapest Noir valódi próbája egyértelműen a Könyvhétre nemsokára megjelenő folytatás, a Bűnös Budapest. Annak a bizonyos blöffnek a próbája.
Elsőre a legszembetűnőbb, hogy Bűnös Budapest a hatványozott folytatások típuspéldája. Azaz minden egyes elemében újabb szintre lép, fokoz, négyzetre emel. Egy gyilkosság helyett három gyilkosság van, a polgári hátterű családi tragédiát a drog és a szerencsejáték ocsmány világába való alászállás váltja fel, Terézváros helyett most a színtér is nemzetközi, a náci Bécsbe nyúló szálakkal, a vészjósló ’36 helyett itt most épp kitört a háború és egy új világ konkrét formáiban körvonalazódik a káosz: 1939 szeptembere, Németország lerohan, a magyar határon tömegével érkeznek a lengyel menekültek.
A történet is rögtön két szálon, két főszereplővel indít, miután egy kifejezetten filmes eszközökkel megjelenített uszodában/fürdőben Molnár Mancika, más néven Tollas Lola kábítószer túladagolás okozta hallucinációkból kifolyólag belefullad a vízbe. Aztán kiderül, hogy nem is Molnár Mancika hal meg, de aztán meghal más is, a Budapest Noirból ismert Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró titkos bűnbarlangokat kutat és talál, Nemes Sándor nyugalmazott és mogorva, az egykoron Matuska Szilvesztert is elfogó detektívet (az új karaktert) pedig a legfelsőbb körökből bízzák meg kétes múltú és ellenszenves személyek, hogy nyomozza ki bizonyos három kamionnyi orvosi kokain hollétét, amit a lengyel frontra szántak, de aztán jól eltűnt.
Közben emberekről derül ki, hogy kicsodák valójában, a nyilasok meg a tavaszi választásokra készülnek, frusztrált buta kamaszok kezébe fegyvert adnak, a pokol tornácán vagyunk, de a szellemes egysorosoknak hála mindez szórakoztató is. „Nem én vagyok okkult, a naplóm az.” Doktor Pazár pedig újfent abált szalonnát fogyaszt, de ezúttal hawaii-ingben boncol.
A Bűnös Budapest legfőbb erőssége, hogy kibont egy világot,a melynek a Budapest Noir csupán apropója, illetve felütése volt. Kondor sokkal otthonosabban mozog ebben a viszonyrendszerben, ezúttal nem turista a harmincas években, és a nyilvánvaló és kötelező műfaji húzásokon túl nem hagyatkozik felesleges hatásvadászatra. Erre a legjobb és legbanálisabb példa, hogy míg az első részt végigkíséri az valódiságában is utópisztikusnak ható díszlet (Hitler Adolf tér stb.), az itt is jelen van, viszont Kondor nem sulykolja ezt végig, azaz a huszadik oldal után az Oktogont simán Oktogonnak nevezi Gordon, még ha az éppen Mussolini tér is. A Budapest Noirban még kettévált a történet és díszlet, itt szervesen összefügg a kettő, az egyikből adódik a másik, Budapest a szemünk láttára bomlik részeire és épül fel újból. A karakterek itt már nem a történet részei, hanem egy olyan rendszeré, amely immár egy önálló magyar alműfajként működik (nemcsak névlegesen, mint a Budapest Noir), és amely nem hagy teret a katarzisnak. Még ha van is ún. végkifejlet, az már senkit sem lep meg. Ezúttal minden sötétebb, a színek pedig bizonytalanok, mert nézőpont kérdései, és még csak 1939-nél tartunk. A magyar noirban és Gordon Zsigmondban még legalább két történet benne van, és még csak nem is a magyar történelem legmagasabb labdáit kell hozzá lecsapni.
