Cormac McCarthy, az élő legenda

p.e | 2009. március 16. |

Magyarországra igazán tavaly robbant be Cormac McCarthy, és nem könyveivel hanem a Coen testvérek remek filmadaptációjával (Nem vénnek való vidék). Néhány szerencsés persze tudta, milyen íróval van dolgunk, de a legtöbben csak a film után vették kézbe McCarthy regényét, aminek folytatásaként most megjelent a Véres délkörök Bart IStván fordításában a Magvetőnél.

Olvass bele a regénybe>>

A Nem vénnek való vidéket meg így méltattuk>>

National Book Awarddal és Pulitzer-díjjal a háta mögött, Cormac McCarthy a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb alakja, sokak szerint Thomas Pynchon, Don DeLillo és Philip Roth mellett. Szikár szövegeit a kritikusok Melville, Faulkner, Hemingway, de már Shakespeare műveihez is hasonlították. Írásaiban a western, a thriller, a science fiction, vagy a posztapokaliptikus thriller műfajai elegyednek. Legendák keringenek a nyilvánosságtól való elzárkózásáról, és igénytelen életmódjáról. Keveseknek adatott meg az a lehetőség, hogy egy nagyobb lélegzetvételű interjú erejéig leültethették az írót. Ha viszont sikerült, akkor a riportereknek igencsak meg kellett dolgozniuk egy-egy személyes jellegű történetért, mert McCarthy mindenről szeret beszélni, csak épp magáról, vagy a könyveiről nem.

Csakúgy, mint a társadalom perifériájára szorult regényalakjai, McCarthy maga sem akart soha az amerikai kispolgár ideáltípusához igazodni. Mindig is tudta, hogy nem akar dolgozni: "Az élet túl rövid ahhoz, hogy azzal töltsük minden egyes napját, hogy valami olyasmit csinálunk, amit mások kényszerítenek ránk."- mondta Oprah Winfreynek, egy két évvel ezelőtti tv-interjúban. Sosem volt kétsége afelől, hogy tud írni, és inkább nyolc évig egy knoxville-i pajtában - egyik napról a másikra - élt, csak azt csinálhassa, amit szeret. Ami pedig az anyagiakat illeti, többször nyilatkozta, hogy sosem motiválta ilyesmi. Két dolgot tart csak fontosnak: hogy az embernek mindig legyen mit ennie, és legyen cipő a lábán. Évekig élt úgy, hogy sokszor semmi pénze sem volt, de a szerencse mindig a kezére játszott. Az Oprah-interjúban, nevetve mesélte, hogy az egész élete olyan, mint az a fogkrém eset, ami élete egyik nehéz időszakában esett meg vele. Akkoriban annyira szegény volt, hogy még arra sem volt pénze hogy a kiürült tubus helyett újat vegyen. A probléma viszont még aznap megoldódott, mert a postaládájában egy ingyenes fogkrém mintára lelt. "Nagyon naiv voltam, mindig úgy gondoltam, hogy majd csak lesz valahogy, és végül is mindig így történt. Az életem tele van csupa ilyen sztorival. Szerencsés voltam, mert ha zord idők jártak, előbb-utóbb valami mindig történt, ami kihúzott a kátyúból."

Az anyagiak mellett az sem érdekli, hogy hányan olvassák a könyveit. Három éve írt már aktívan, mikor elvitte egy kéziratát a Random House-nak, az egyetlen olyan kiadónak, melyet hallomásból ismert. Hiába nógatták évekig, hogy beszéljen a regényeiről, a válasz mindig olyasmi volt, hogy minden amit mondhatna, azt már megírta, meg hogy nem beszélni kell az írásról, hanem inkább művelni. Oprah Winfrey kérdésére pedig, miszerint mit szól ahhoz, hogy milliók olvassák a műveit, ő csak nemes egyszerűséggel annyit válaszolt, hogy: "So what? It's ok."

Leggyakrabban azt szokták a fejéhez vágni, hogy regényei csak úgy tocsognak a vértől, és hemzsegnek benne a nihilista erőszaktevők, a skalpolások és a sorozatgyilkosságok. McCarthy viszont azzal érvel, hogy az élet legfontosabb kérdése mellett nem lehet szó nélkül elmenni, és nem is tekinthetjük irodalomnak az olyan műveket, amelyek nem küzdenek meg ezzel a témával. "A legtöbb ember még sosem látott senkit sem meghalni. Annak idején, otthon, az ágyukban haltak meg az emberek, a családtagok pedig mind odagyűltek köré. A halál a legfontosabb dolog az egész világon, és nagyon furcsa, ha nem tudunk róla beszélni." - mondta a Vanity Fair-nek adott interjúban. Nem hisz a vérontás nélküli életben, szerinte a harmóniát hirdető társadalomelméletek csak az emberi szabadságot veszélyeztetik.

McCarthy, a feszes szerkezetű írásairól, tömör dialógusairól, minimalista központozásáról, valamint az olyan mondatairól híresült el, melyeket az "és" kötőszavakkal nyújt olyan valószerűtlenül hosszúvá, hogy így illeszkedhessen ahhoz a délnyugati végtelen tájhoz, amit rendre megír minden egyes regényében. Nem szabdalják a szövegeit vesszők, a tagolást csak a bekezdések és a mondatvégi pontok végzik el, így igazodhat maga az olvasás is a dinamikus cselekményvezetéshez. "Nincsen rá okom, hogy a szöveget telepakoljam mindenféle írásjellel. A központozás fontos, mert megkönnyíti az olvasást. Azért van, hogy leegyszerűsítsen, nem azért, hogy megnehezítse az olvasó dolgát. Én a mondatokban, a nagybetűkben és a kettőspontban hiszek, a vesszőkben viszont csak ritkán."

A sok vér mellett viszont McCarthynak nem szokása szexről, szerelemről házasságról írni, és női főszereplőinek egyike sem különösképpen hiteles. Mikor Oprah Winfrey ezt a kérdést feszegette, McCarthy, a fotelba süppedve csak annyit dörmögött, hogy az ő számára három feleség után a nők még mindig rejtélyesek, és nem igazán érti őket.