Ruxandra Cesereanu: Utóférfiak
Jelenkor kiadó, Ford.: Selyem Zsuzsa 2009
Cesereanu szövege nehezen befogadható egy olyan "könyvfaló" típusú olvasónak, mint én vagyok. A szokásos lendülettel ugrottam neki, csócsáltam, nyeltem, egyre lassabban és nehezebben, aztán utálkoztam egy sort, és felé se néztem két napig. Az első ítélet ez volt: a könyv unalmas, rosszul megírt, folyton önmagát ismételgeti, és cakkpakk- nincs is semmi értelme.
Szerencsére az írónő boszorkányabb annál, hogy ilyen könnyedén meg lehessen fejteni ezt a kötetet. A két nap alatt (pedig volt más olvasnivalóm), azon kaptam magam, hogy többet gondolok a szöveg testére, mint illenék. Végül megadtam magam, és elővettem újra, már a műnek kijáró tisztelettel.
Az Utóférfiak egy ide-oda lapozgatós könyv. Először valami állathatározónak láttam, de nem az: inkább egy malomkeréknyi bonbon, egyforma sztaniolba burkolva. Könnyen elcsaphatja az olvasó a hasát vele, és akkor minden fejezet egyformán rosszízűnek tűnik: hiszen a téma egy (és mégis hány arca van): a férfi. Az írónő szerint, a könyv előszavában adott meghatározása alapján az "utóférfiak azok a férfiak, akiket egy nő szavakba facsar."
Az első íz tehát, ami majdnem mindegyik kis szövegben azonos, a győztes fél leereszkedése a legyőzötthöz, hiszen az (író)nő így vagy úgy, hallgatásával, visszutasításával, érdektelenségével, vagy egyéb módon gyengévé tette a férfit. Az erősebb fél biztos és megingathatatlan pozíciójában szemlélődik, ami biztosítja a szövegek nyugalmát, viszont teljesen elkülöníti, elzárja őt írásának tárgyától. Cesereanu kötete egy bizonyos, pontosan meghatározott szögből, és csak onnan, viszont az alkotó derűs empátiájával mutatja be az általa utóférfiaknak titulált legyőzötteket. Ez azonban nem hibája a szövegnek, csak tulajdonsága. A köny címével ő maga is határozottan kijelöli a narráció nézőpontját.
97+12 férfiról kapunk ilyen módon képet. Rövid, egy-másfél oldalnyi szövegek, valahol próza és szabadvers határán, kicsit Esterházy Egy nő-stílusában (a két könyv amúgy, mint könnyed nyelvi-szexuális játék, remekül kiegészítik egymást). Cesereanu érzékletesen, élvezetesen ír, kegyetlenül megragadja a lényeget: "Mindig olyan szaga volt, mintha bepisilt volna. Nehéz, mosdatlan férfibűz.", de a szöveg élét itt-ott tompítja humorával: "egyébként a szeme szép volt...". A jellemzések sokszor csak apróságokban térnek el, mint ahogy a valóságban is vannak hasonló emberek. Ezért ajánlom a könyvet nem egyszerre kiolvasni és félretenni, hanem apránként, ízlelgetve haladni benne, hogy ne álljon össze egyetlen masszává a szöveg.
A kötet utolsó két elkülönülő szakaszában az írónő változtat kicsit a pozícióján: nők és férfiak beszélnek arról, mit jelent férfinak lenni, próbálják meg definiálni a fogalmat. Szerkezetileg elég nehézkesen kapcsolódik a könyvhöz, de mindenképpen érdekes szöveg ez is: akkor a legjobb, amikor az írónő (fiktív?) megkérdezettjei inkább lírikusként, mint konyhafilozófként válaszolnak a nekik szegezett kérdésre. Üzenete egyértelmű: hiába ismeri meg a nő az (utó)férfiak típusait, magát a férfit, akár mint fogalmat, akár mint érző embert, se kiismerni, se teljesen birtokba venni nem tudja.
A kötet a könyvfesztiválra jelenik meg, a Jelenkor kiadó kiadásában és Selyem Zsuzsa remek fordításában.
