Stephen King: Doctor Sleep
Hodder And Stoughton Ltd., 2013, 500 oldal
C+
Első mondat: On the second day of December in a year when a Georgia peanut farmer was doing business in the White House, one of Colorado’s great resort hotels burned to the ground.
Ne áltassuk magunkat: eleve teljesen esélytelen volt, hogy a Doctor Sleep akár csak egy napon legyen emlegethető A ragyogással. Utóbbi Stephen King életművének, sőt, magának a horrornak az egyik legkiemelkedőbb teljesítménye – ezt a bravúrt megismételni egy folytatással, 36 évvel később? Ilyesmi egyszerűen nem történik meg. Nem természetes. Tiltják az univerzum törvényei (és akkor abba bele se megyek, hogy King már vagy 20 éve nem az a kaliberű író, aki egykor volt). Ezt többé-kevésbé maga a szerző is elismeri az utószóban.
Ami mindenképpen pozitív, hogy ennek megfelelően nem is érezni a görcsös erőlködést, hogy mindenképpen túl kell tennie élete főművén – a Doctor Sleepnek, noha rendkívül erős szálakkal kapcsolódik elődjéhez, megvan a maga atmoszférája, a maga világa, a maga logikája és a maga mögöttes tartalma. Ami nincs meg neki, az A ragyogás energiája, feszessége, és a borzongatásra való elemi képessége. A Doctor Sleep olvasmányos kis természetfeletti thriller a metrón vagy a WC-n ülve, de A ragyogás egyetlen tetszőleges oldala felmossa a padlót a legijesztőbbnek szánt jeleneteivel, és ez baj.
A könyv első harmada Danny Torrence felnőtté válását meséli el, ahogy megbirkózik a Panoráma hotelben történtek szó szerint kísérteties utózöngéivel, ahogy megtanulja uralni képességét, a ragyogást, és ahogy tinédzser évei derekára piálni kezd, hogy aztán ugyanolyan részeges, agresszív állat váljon belőle, amilyen az apja volt. A 2000-es éveben aztán letelepszik egy kisvárosban, ahol első munkaadója segítségével egyik napot a másik után túlélő antialkoholista lesz belőle, képességét pedig a helyi elfekvőben kamatoztatja – haldoklóknak segít kényelmesen, csendesen, fájdalommentesen elhagyni az élők világát. Egy másik szál közben a kis Abra Stone-t vezeti be, aki szintén „ragyog”, ráadásul sokkal erősebben, mint Danny, egy harmadik pedig a True Knot nevű, Amerikát kvázi-láthatatlanul lakókocsikban járó természetfeletti lényeket, akik a ragyogás birtokában lévő gyerekekkel táplálkoznak. Abra és Danny sorsa összefonódik, és együtt szállnak szembe a „vámpírokkal”.
Stephen King azt mondta, a Doctor Sleeppel ismét egy olyan könyvet akart írni, ami kíméletlenül, 100 százalékig zsigeri horror, és ha ez nem csak marketingszöveg volt, hanem tényleg minden tehetségét ennek a célnak szentelne, akkor azt kell mondanom, hogy az öregnek többé már fingja sincs, mit jelent az, hogy „horror”. A ragyogás folytatása inkább egy természetfeletti thriller, aminek erényei még csak nem is az akciókban és a feszültségben rejlenek, hanem a karakterábrázolásban, és az egykor keményen iszákos (és drogos) szerző alkoholizmus-tablójában.
A szereplők az összes problémáikkal, emberségükkel (még a True Knot vezetője, Rose esetében is) és gyarlóságaikkal sokkal érdekesebbek, mint a Jó és a Gonosz harca, ami nagyjából egy közepes Supernatural epizód félelemfaktorát is alig hozza. Hogy King egykor sokat emelgette a poharat, érződik a könyvön, a csábító szomjúság leírásának jelenetei ijesztően hitelesek, átélhetőek, és a párhuzam is jól kijön az alkoholisták és a ragyogás után sóvárgó energiavámpírok közt. Ha a Doctor Sleep nagyon markánsan és határozottan valami, akkor az a valami az antialkoholizmus bátorító himnusza.
De hogy horror lenne? És hogy ráadásul jó horror? A True Knot mint gyerekekre vadászó, majdnem halhatatlan, Amerika vérkeringésében észrevétlenül keringő szörnysereg koncepciója egész hátborzongatónak hangzik leírva, de King döbbenetes kudarcot vall abban, hogy tényleg félelmetessé, sőt, hogy akár csak kompetens ellenségekké formálja őket. Valahányszor szembekerülnek Dannyvel, Abrával és segítőikkel, körülbelül annyi problémát jelent a leölésük, mint a teheneké a vágóhídon. Még a stílszerűen a Panoráma hotel egykori helyén zajló fináléban is csak ímmel-ámmal izzasztják meg kicsit a főhősöket, mielőtt egyetlen trükknek és egy-két deus ex machinának köszönhetően a nagy részük kiszenved. King ugyan sikeresen ad némi emberi arcot az antagonistáknak, viszont a már-már szappanoperaszerű viszonyaik részletezésével kiveszik a könyvből az ismeretlennek, a rettenetnek még a lehetősége is. A rosszfiúk árnyalása nem mindig szerencsés: van, hogy a Gonosznak egyszerűen csak kurvára Gonosznak kell lennie. Mint amilyen a Panoráma volt, és amilyenné Jack Torrance-t tette.
És ez a Doctor Sleep másik nagy problémája. Az igazi horror, ami nem csak ijeszt, hanem felkavar, amit a gyomrodban érzel, ami a torkodat szorítja, az mindig belülről jön, magából az emberből – hiszen attól olyan félelmetes, hogy ott lehet, és ott is van mindnyájunkban, a lényegünkben, a természetünkben. Az emberségünkben. Lehet szó mellette vámpírokról, szörnyekről és szellemekről, de akkor is – lásd A ragyogás kézenfekvő példáját. A Panoráma volt a kegyetlen, borzalmas, kívülről érkező Gonosz, de nem sokat ért volna el, ha nem talál magának táptalajt Jackben – a férfi egyszerre rémisztő és szívszorító elkárhozása volt a könyv igazi horrora. A Doctor Sleepben is akadnak itt-ott cselekmény- és karaktercsírák, amik mintha ezt a motívumot akarnák továbbvinni, de King inkább csak lustán görgeti a konvencionális, és eleinte még túl lassú, később pedig, bár már lényegesen gyorsabb, de túl banális csúcspontokra kifutó sztorit.
King azt mondta, sokkal jobb író most, mint akkoriban volt. Ez sajnos nem igaz. Technikailag ugyan kétségkívül remek, amit csinál, a Doctor Sleepen érződik az évtizedek (jó értelemben vett) rutinja. Jók a leírások, a dialógusok, a mondatszerkezetek, élettel teliek a karakterek, hatásosak az írói eszközök. King nem felejtette el, hogyan kell "írni". Viszont elfelejtette, hogyan kell történetet mesélni.
Az oké, hogy nem kaptunk egy második Ragyogást. De nem kaptunk még csak egy jó könyvet sem.
