Első mondat: "Kinyitja a szemét."
A pokol kapui kitárultak, és Wayward Pines városát ellepték a távoli jövő démonai. Blake Crouch olyan cliffhangerre futtatta ki sci-fi/horror trilógiájának második részét, ami egyrészt baromi izgalmas volt, másrészt viszont igencsak gúzsba kötötte a záródarab cselekményét. Míg az első rész után úgy éreztem, szinte bármilyen mederben folyhat tovább a cselekmény, a második után inkább az járt a fejemben, hogy remélem, Az utolsó város nem arról fog szólni, amire gondolok. Sajnos arról szól.
Kapcsolódó cikkeink:
Valami nagyon nincs rendben Wayward Pinesban (Wayward Pines-trilógia, 1. rész)
A pokol kapujában csak zsarnoki módszerekkel tartható fenn a rend és a jövő (Wayward Pines-trilógia, 2. rész)
Mivel Crouch jól bánik a szavakkal, a karakterekkel, a stílussal, szóval röviden jó író, ez még nem tragédia. Ami azt illeti, a könyv iszonyúan jól kezdődik és végződik, az első és a végső fejezet szépen, frappánsan keretezi a sztorit, az utolsó mondat a maga bámulatos egyszerűségével pedig egészen gyönyörű és katartikus. Csak az a kétszáznyolcvan oldal, ami a kettő között van, az sehogy sem emlékezetes – sem önmagában, sem a trilógia előző részeihez képest.
Blake Crouch: Az utolsó város - Wayward Pines-trilógia 3.
Fordította: Makai Péter Kristóf, Agave Könyvek, 2015, 304 oldal, 2980 HUF B-
Míg a Wayward Pines egy félelmetesen fordulatos és feszült, delíriumos mindfuck thriller volt, A pokol kapujában pedig egyfajta posztapokaliptikus 1984, addig Az utolsó város már pusztán egy véres, kegyetlen szörnyhorror. Kétezer évvel a jövőben, a Föld színén megmaradt pár száz ember kénytelen szembenézni a menedéküket ellepő rémalakokkal, önnön fajunk elkorcsosult, mutálódott változataival. A főhős, Ethan Burke reménytelenül és kétségbeesetten próbálja menteni a menthetőt a mészárszékké változott városban.
Szóval a könyv nagy része arról szól, hogy a karakterek menekülnek, bujkálnak, lövöldöznek, sikoltoznak és meghalnak. Tény, hogy Crouch mindezt rutinosan, vérbőn, viszonylag izgalmasan tálalja, lehet is pörgetni az oldalakat rendesen, nincs ezzel gond, de azért ez a trilógia kezdetben, sőt, még a második rész idején is, jóval többnek tűnt annál, semhogy egy generikus creature feature-be torkolljon a végére. Ráadásul a korábban felvezetett emberi konfliktusok is ellaposodnak, és a főbb szereplők közti, agresszivitással és árulással bőségesen nyakon öntött szerelmi három-, illetve négyszög kifejezetten kínos és suta megoldásokkal botladozik el erőltetett, szappanoperás finiséig.
Mintha csak Crouch-nak nem lett volna igazán jó ötlete, hogy mégis hogyan tegyen pontot ennek az igen ambiciózus történetfolyamnak a végére (a befejezést indokolttá tevő konfliktust az utolsó pár fejezetben vezeti be; egyébként a könyvnek csaknem a negyede levezetés/szálelvarrás), úgyhogy azt mondta, fuck it, telepakolom szörnyekkel meg egy kis szerelemmel, az mindig beválik.
Nos… ezúttal a több ténylegesen több lett volna.
