Első mondat: "Mustin egy jó órája leste a Schmidt & Bender céltávcsövén át a lényt."
Annak ellenére, hogy A pokol kapujában egy roppant szórakoztató, olvasmányos könyv, makacsul ül rajta a trilógiák középső részének tipikus átka: nem tud nem egy szükséges, de kevésbé kiforrott átvezetés lenni a hangot markánsan megadó, erőteljes első könyv és a mindent eldöntő, (remélhetőleg) letaglózó erejű finálé között. Pedig csak egy hajszál választja el attól, hogy önmagában is fantasztikus tanulmány legyen egy elkorcsosult társadalomról és a zsarnokság természetéről. (Aki a Wayward Pines-trilógia első részét még nem olvasta, de tervezi, az innentől kezdve inkább akkor jöjjön vissza a cikkhez, ha már túl van rajta. Az első részről ITT írtunk.)
Ethan Burke, aki a Wayward Pinest kínok között, delíriumosan, kábultan, kvázi félholtan futotta-tántorogta-harcolta-menekülte végig, most azt a rendszert szolgálja, amely nemrég még az elpusztítására tört. Csakhogy most már tudja a titkokat: hogy kétezer évvel a jövőben, a csaknem teljesen kihalt (illetve bestiákká mutálódott) emberiség utolsó, és ebből következően bizarr városkájában, faja utolsó, kizárólag a puszta önfenntartásra berendezkedett mentsvárában van. Wayward Pines briliáns, látnok, ám kíméletlen ura, David Pilcher azonban csak brutális, hazug és zsarnoki módszerekkel képes fenntartani a rendet és a jövőt – és ebből a jövőből Burke és felesége nem kérnek (ahogy a többi lakos úgy általában sem), így a városka puskaporos hordóvá válik.
Blake Crouch: A pokol kapujában
Fordította: Makai Péter Kristóf, Agave Könyvek, 2015, 336 oldal, 2533 HUFB+
Míg a Wayward Pines a Twin Peaks, az X-akták és a Lost egyfajta keveréke volt, és minden a megmagyarázhatatlannak tűnő rejtélyek leleplezéséről szólt benne, A pokol kapujában a kérdésekre kapott kegyetlen válaszok feldolgozásának történetét meséli el. Blake Crouch az ’50-es évek boldog, mosolygós, „drágám megjöttem”-es amerikai kisvárosi idilljének keserű paródiáját nyújtja: mivel Wayward Pines lakói a kevés kiváltságosoktól eltekintve nem tudhatják az igazságot, mindenki színlel, paranoiában, félelemben, elnyomásban él. A rettegést és reménytelenséget leplező, „szép időnk van”-típusú dialógusok, a hely urai által „javasolt” jószomszédi viszonyok és házasságok életképei felejthetetlenek.
Közben azonban a könyv pengeélen táncol a Pilcher által kiépített látszatvilág működésének ábrázolásában, és néha bizony meg-megvágja a talpát – ugyanis hol dramaturgiailag, hol logikailag, hol pszichológiailag látszik kicsit kilógni a lóláb. Mindazt az agyrémet és szürrealizmust, amit Crouch az első részben elszabadított, egyszerűen túl nehéz befogni a folytatás racionálisabb, realisztikusabb keretei közé. És az író mintha sietne, hogy eljusson a fináléhoz, hiába hosszabb A pokol kapujában, mint a Wayward Pines volt: előbbi, természetéből fakadóan többről szól(na) a vad, őrült kérdések egymás után dobálásáról és a nyaktörő tempóról.
Itt egy szörnyűséges rémálomvilágba szakadt minitársadalmat kapunk (olvastam és láttam már pár nyomasztó posztapokaliptikus sztorit/antiutópiát, de ez egyértelműen a leghúzósabbak közt van), azzal együtt pedig egy húsbavágó morális dilemmát és egy izgalmasnak ígérkező kórképet a hite szerint a népe érdekében cselekvő zsarnokról. Csakhogy Crouch túlságosan könnyen oldja fel ezeket a problémákat azzal, hogy teljesen elveti Pilcher karakterének árnyalását, és egy szimpla gazembert csinál belőle: gyilkosat, perverzet, megalománt, őrültet – a könyv végére már csak az hiányzik, hogy kislányokat molesztáljon. A frontvonalnak ez az éles meghúzása a jó és a rossz között kirántja A pokol kapujában pár rondább, keményebb méregfogát, és ezért kár.
Szerencsére bőven van még mit szeretni ebben a könyvben. Ha nem is vágtat olyan tempóban, mint az elődje, még mindig rendkívül pörgős és fordulatos (elsütöm a klisét: letehetetlen), és az említett, apróbb bökkenők ellenére tökéletesen visszaadja Wayward Pines helyzetének abszurditását és félelmetességét. Az a néhány, ritkaságszámba menő, csendes pillanat például, amelyben a főhős a saját és a megmaradt emberiség totális magányán lamentál egy felfoghatatlanul idegenné és veszélyessé vált világ csillagai alatt, őrületes súllyal nehezedik az olvasóra.
