A pokol kapujában csak zsarnoki módszerekkel tartható fenn a rend és a jövő

Rusznyák Csaba | 2015. március 25. |

Első mondat: "Mustin egy jó órája leste a Schmidt & Bender céltávcsövén át a lényt."

Annak ellenére, hogy A pokol kapujában egy roppant szórakoztató, olvasmányos könyv, makacsul ül rajta a trilógiák középső részének tipikus átka: nem tud nem egy szükséges, de kevésbé kiforrott átvezetés lenni a hangot markánsan megadó, erőteljes első könyv és a mindent eldöntő, (remélhetőleg) letaglózó erejű finálé között. Pedig csak egy hajszál választja el attól, hogy önmagában is fantasztikus tanulmány legyen egy elkorcsosult társadalomról és a zsarnokság természetéről. (Aki a Wayward Pines-trilógia első részét még nem olvasta, de tervezi, az innentől kezdve inkább akkor jöjjön vissza a cikkhez, ha már túl van rajta. Az első részről ITT írtunk.)

Ethan Burke, aki a Wayward Pinest kínok között, delíriumosan, kábultan, kvázi félholtan futotta-tántorogta-harcolta-menekülte végig, most azt a rendszert szolgálja, amely nemrég még az elpusztítására tört. Csakhogy most már tudja a titkokat: hogy kétezer évvel a jövőben, a csaknem teljesen kihalt (illetve bestiákká mutálódott) emberiség utolsó, és ebből következően bizarr városkájában, faja utolsó, kizárólag a puszta önfenntartásra berendezkedett mentsvárában van. Wayward Pines briliáns, látnok, ám kíméletlen ura, David Pilcher azonban csak brutális, hazug és zsarnoki módszerekkel képes fenntartani a rendet és a jövőt – és ebből a jövőből Burke és felesége nem kérnek (ahogy a többi lakos úgy általában sem), így a városka puskaporos hordóvá válik.

Blake Crouch: A pokol kapujában

Fordította: Makai Péter Kristóf, Agave Könyvek, 2015, 336 oldal, 2533 HUFB+

 


Míg a Wayward Pines a Twin Peaks, az X-akták és a Lost egyfajta keveréke volt, és minden a megmagyarázhatatlannak tűnő rejtélyek leleplezéséről szólt benne, A pokol kapujában a kérdésekre kapott kegyetlen válaszok feldolgozásának történetét meséli el. Blake Crouch az ’50-es évek boldog, mosolygós, „drágám megjöttem”-es amerikai kisvárosi idilljének keserű paródiáját nyújtja: mivel Wayward Pines lakói a kevés kiváltságosoktól eltekintve nem tudhatják az igazságot, mindenki színlel, paranoiában, félelemben, elnyomásban él. A rettegést és reménytelenséget leplező, „szép időnk van”-típusú dialógusok, a hely urai által „javasolt” jószomszédi viszonyok és házasságok életképei felejthetetlenek.

Közben azonban a könyv pengeélen táncol a Pilcher által kiépített látszatvilág működésének ábrázolásában, és néha bizony meg-megvágja a talpát – ugyanis hol dramaturgiailag, hol logikailag, hol pszichológiailag látszik kicsit kilógni a lóláb. Mindazt az agyrémet és szürrealizmust, amit Crouch az első részben elszabadított, egyszerűen túl nehéz befogni a folytatás racionálisabb, realisztikusabb keretei közé. És az író mintha sietne, hogy eljusson a fináléhoz, hiába hosszabb A pokol kapujában, mint a Wayward Pines volt: előbbi, természetéből fakadóan többről szól(na) a vad, őrült kérdések egymás után dobálásáról és a nyaktörő tempóról.

Itt egy szörnyűséges rémálomvilágba szakadt minitársadalmat kapunk (olvastam és láttam már pár nyomasztó posztapokaliptikus sztorit/antiutópiát, de ez egyértelműen a leghúzósabbak közt van), azzal együtt pedig egy húsbavágó morális dilemmát és egy izgalmasnak ígérkező kórképet a hite szerint a népe érdekében cselekvő zsarnokról. Csakhogy Crouch túlságosan könnyen oldja fel ezeket a problémákat azzal, hogy teljesen elveti Pilcher karakterének árnyalását, és egy szimpla gazembert csinál belőle: gyilkosat, perverzet, megalománt, őrültet – a könyv végére már csak az hiányzik, hogy kislányokat molesztáljon. A frontvonalnak ez az éles meghúzása a jó és a rossz között kirántja A pokol kapujában pár rondább, keményebb méregfogát, és ezért kár.

Szerencsére bőven van még mit szeretni ebben a könyvben. Ha nem is vágtat olyan tempóban, mint az elődje, még mindig rendkívül pörgős és fordulatos (elsütöm a klisét: letehetetlen), és az említett, apróbb bökkenők ellenére tökéletesen visszaadja Wayward Pines helyzetének abszurditását és félelmetességét. Az a néhány, ritkaságszámba menő, csendes pillanat például, amelyben a főhős a saját és a megmaradt emberiség totális magányán lamentál egy felfoghatatlanul idegenné és veszélyessé vált világ csillagai alatt, őrületes súllyal nehezedik az olvasóra.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.