H. RIDER HAGGARD:SALAMON KIRÁLY KINCSE, King Solomons Mines
Delfin könyvek, 261 oldal, 1983, ford.: F. Nagy Piroska, Delfin sorozat 2.
Az azért elég nagy szégyen, hogy a világ kalandregény-irodalmának ez az abszolút klasszikusa – sőt, mondhatni, Burroughs Tarzanja mellett leghíresebbje – az 1898-as fűzött kiadás mellett csak lenge kis Delfin-könyvként került eddig a magyar olvasók elé. Isten ments hogy leszóljam a Delfin-könyveket, imádom őket, egyébként nem írnám ezt a cikk-szériát, Rónaszegi Miklós (szerk.) az isten, ettől függetlenül ha van könyv, amely jófajta, fűzött, brutális-keménykötéses, MASSZÍV kiadást érdemel, akkor az Haggardnak ez a halhatatlan regénye.
Ez volt az első könyve. Egyben ez az első angol nyelvű, Afrikában játszódó regény, meg egyébként is ez a poszt-viktoriánus, angolszász-világjáró pulp fiction alapköve (lásd még többek közt Conan Doyle-tól Az elveszett világot, Kiplingtől a The Man Who Would Be King-et, és természetesen Burroughstól Greystoke lordjának kalandjait).
Haggard, aki végigharcolta az angol-zulu háborút, és ezer csodát és borzalmat látott afrikai utazásai során, öt shillingbe fogadott a testvérével, hogy tud olyan izgalmas könyvet írni, mint Stevenson Kincses szigete. A fogadást megnyerte, azt kell mondjam – lásd majdani Kincses sziget-kritikámat, szintén a Delfin-könyvek sorozatban. A Salamon király kincse óriási bestsellerként robbant Britannia szerte, Londonban plakátok és mindennemű egyéb hirdetések harangozták be - korai PR mesteri szinten. Mint most mondjuk a Vámost. Csak ez a könyv jó.
Ami igazán figyelemre méltó, és többek között éppen emiatt nem hat a regény túlságosan idejétmúltnak, az a realizmus, amellyel Haggard a történet ízig-vérig ponyvás alapvetését megközelíti. Quatermain, a mesélő egy szenzációs figura, mivel a modern és egykori olvasó elvárásait egyaránt romba dönti. Nem hős, még csak nem is túlságosan bátor, sőt, gyakran kimondottan gyáva. Leharcolt, megkopott, cserzett bőrű, ötvenes évei derekán járó elefántvadász, aki csak és kizárólag saját fia jövőjének anyagi biztosítása érdekében vállalja el Sir Henry Curtis reménytelen expedíciójának vezetését. Sir Henry a léha öccse után indul a feltérképezetlen Afrika gyilkos legendákkal övezett legfélelmetesebb vidékére. Az öccse két éve tűnt el arrafelé, Salamon király legendás gyémántbányáit kutatta. A bátyja most megpróbálja visszahozni, ami a fickóból megmaradt, útitársai pedig, Quatermain és Good, a tengerésztiszt a fantasztikus kincs reményében segítenek neki.
Hogy Haggard nem volt klasszikus értelemben vett regényíró (legalább is ekkor még nem), az az expozíciós részhez való hozzáállásában látszik meg igazán. Az utazást, amellyel minden komolykodó betűkoptató fejezeteket cseszett volna el, két bekezdésben elintézi („Minek untassam az olvasót?”). Le a kalappal – persze nem bírja ki, hogy egy vérmocskos, szinte szadista mód kegyetlen elefántvadászatot részletesen le ne írjon. És a francba a modern, szar politikai korrektséggel, jól teszi! Mert csak elmélyíti rendkívül érdekes figuráit, és a mai olvasónak konfrontálódnia kell a ténnyel, hogy olyan emberek nyomába szegődött, akik nem mérhetőek a jelen morális mércéivel.
Az expedíció összeszervezése és útra kelése után hőseinket szinte közvetlenül a cél előtt látjuk viszont, a széles sivataggal körülvett legendás helycsúcsok, Sába keblei közelében, amelyeken túl valami olyasmi vár rájuk, amibe vagy belehalnak, vagy a világ leggazdagabb embereiként térnek vissza onnan…
A könyv legnagyobb része az ismeretlen vidéket benépesítő, több tízezres bennszülött törzs háborújának leírásával telik, illetve az expedíció tagjainak ebben a harcban való részvételének taglalásában. Epikus csaták váltogatják egymást vagy száz oldalon keresztül, hősi önfeláldozás és tomboló vérontás keverékei. Ahogy kell.
Haggard a feketékhez a maga ángílus, ámbár könnyed rasszizmusával viszonyul. Valamelyest lenézi őket, még a királyi rangúakat és végtelenül bátrakat is (bár utóbbiaknak, tetteik nyomán, megad egyfajta tiszteletet), ám nem hajlandó lesüllyedni egy bizonyos szint alá: a könyv bevezetőjében külön kiemeli, hogy nem fogja leírni az akkoriban közszájon forgó „nigger” kifejezést, ezzel határolódva el a véresszájú szélsőségesektől. Ez is valami. A regény utolsó harmadában hőseink végre elérik céljukat, bár semmi sem alakul úgy, ahogyan eltervezték… De erről aztán végképp nem beszélhetek. Haggard fentebb már megemlített ponyvarealizmusa segítségével elképesztő szimpatikusan fejezi be történetét, oly ügyesen egyensúlyozva rettenetes kaland és az emberi gyengeség teremtette krízis mezsgyéjén, hogy a regény bevégeztével más nem is tölthet el minket, mint a teljes elégedettség.
