A
Nemere István: A fantasztikus nagynéniMóra Ferenc Kiadó - Delfin könyvek, 1980, 238 oldal
DELFIN-SOROZAT 1.
Prológ:
A könyv jelenleg is kapható a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában, DE, bár ez az új kiadás keménytáblás, a porfogó papírborító belsején található tartalmi összefoglalót valaki olyan írta, aki a büdös életben nem olvasta a könyvet. Valami olyan baromságokat írnak össze ott, hogy az állam leesett. Szóval inkább rekommendálom a régi Delfin-kiadást, annál is inkább, mivel jelen kritika a Delfin-könyveket bemutató sorozatom első darabja (ajánlom még az albatroszos szériámat is. Meg a kingeset.)
Tárgyalás:
Egyszer-régen, hajdanában-danában, Nemere ruled the fucking world. Vagy ha nem is the fucking world, de a magyarországi szórakoztató irodalmat mindenképp. Uralkodása kb. a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek első felére tehető. Akármihez fogott, lett légyen az ifjúsági regény, sci-fi vagy akció, lendületének, fantáziájának és páratlan mesélőkedvének kombinációja mindig valami emlékezeteset eredményezett. A csávó egyedi jelenség volt, na. Az, hogy mára túlírta magát, és akárkivel beszélek, Nemerét csak mint viccet emlegeti, sajnálatos. Van persze befogadói részről a cinizmusukban valami, hiszen Nemere az utolsó húsz évben tényleg minden szart összeírt, minőségi munka és ocsmányság egyaránt került ki a keze alól. Ekkora kibocsátásnál nem csoda, hogy a közönség szkeptikussá válik. Mindenesetre könyvesblogos pályafutásom során megpróbálom majd az olvasók szemében újraértékelni Nemere munkásságát. Túl sokkal tartozom neki, ahhoz, hogy ne.
A kedvenc gyerekkori könyvem a Fantasztikus nagynéni folytatása volt, a Várúr fia, lesz is majd róla kritika, hogy arról kódultok. Ám egyelőre még az előzményét tárgyalom.
Mi a magyar ifjúsági irodalom abszolút csúcspontja? Szerintem Csukás Keménykalap és krumpliorrja, és ha emlékeim nem csalnak, a Várúr fia sem marad el túl messzire a nyomában. A Fantasztikus nagynéni szerkezetileg kissé kiegyensúlyozatlan ahhoz, hogy a csúcsra törjön, mindenesetre nagyszerű könyv, tele csodálatos, emberi pillanatokkal, sőt, akár többé-kevésbé korlenyomatnak is tekinthetjük.
Negyven év argentínai kintlét után Amália néni hazatér a családjához, iker-unokaöccseihez, a nyolcvanas évek legelejének Magyarországjára. Egy hónapig kell felvigyáznia a két gyereket, úgy, hogy sem ők nem ismerik az asszonyt, sem az asszony nem ismeri az itteni családját. A kultúrsokk elkerülhetetlen: egy zabolázhatatlan, életteli hatvanas nő érkezik a tengerentúlról, aki nagyon nem illik bele az Alföld nyugalmába. Hát még a szörnyeteg roncskocsija, Tivadar, ez a háború előttről visszamaradt dinoszaurusz.
Érzem, hogy valamivel komolyabb a hangvétele ennek a kritikának, mint amilyennek először szántam, de nem tehetek róla. Bár a Fantasztikus nagynéni ifjúsági regény, a központjában mégis felnőtt kapcsolatok, elszalasztott lehetőségek és talán még megmenthető remények, valamint egy ország impressziója áll, amelynek hangulata oly megkapó és pontos, hogy párját ritkítja.
Amália csak arra vár, hogy az ikrek szülei elutazzanak – anya és apa nem viszik magukkal a kölköket Görögbe, mivel „csak” négyes bizonyítványt hoztak haza, jesszasz -, már másnap útra kelnek, nekivágnak Magyarországnak, egy titokzatos cél felé, amelyről később kiderül, hogy Amália szülőhelye, egy balatoni szépfalu.
Nemere csodát tesz: a maga utilitariánus, lényegre törő, de éppen ezért rendkívül ügyes módján elképesztő tudással varázsol elénk egy hangulatot, amely a hetvenes, kora nyolcvanas évek Magyarországára oly jellemző volt. Az álmos, lassú, nyári délutánok, a Balaton óriási vize csillámlásának, a nyugat és kelet között megrekedt, mindőnk számára mégis fájdalmasan kedves hely és idő emlékét. És az emberek emlékét, a Magyarét, Akkor: a szocialista gazdaságét, amely „mindegyikünké” – pofátlan agitprop, ami a könyvben folyik, a néni és unokaöccsei útjuk során gyárlátogatást tesznek, meg ilyesmi -, mégsem gusztustalan a dolog, ahogy Nemere leírja: egy működő társadalmi szocializmusban valóban talán így kellett volna sok mindennek lennie. És Nemere ki nem állhatja a kiszolgáló szektort, ez is világossá válik: zöldséges, pincér, mind rohadék.
A balatoni faluba való megérkezésük után válik nyilvánvalóvá a könyv veleje, Amália és fiatalkori párjának, a falu nyugalmazott tanítójának, Gergelynek újra fellángoló szerelme. Nemere nagyszerűen, még gyermekszemeknek is élvezhető módon mesél arról, milyen az, ha valami borzasztó űr van az életünkben, és milyen érzés, amikor lehetőségünk van ezt az űrt újra, végleg betölteni. Lehet hogy csak gyerekkönyv, de néha profánul elérzékenyít, mert Nemere a lényegről beszél, mindenféle mócsing nélkül.
Nem csoda, hogy a könyvnek több folytatása is készült, sőt, volt filmváltozata is: a figurák – az ikrek, a nagynéni, a balatoni várúr, akinek maszek várában megszállnak - tele vannak intenzitással, a sztori egy pillanatra sem áll meg. Nemere humora gyakran rejtői szintet üt meg, ami, valljuk be, teljesítmény. A könyv egyedül a beleerőltetett, későn érkező krimiszál miatt nem nevezhető hibátlannak, ám talán ez lényegtelen is: bár éppen harminc éve jelent meg először, máig kevés ennél jobb magyar ifjúsági regény létezik.
Kapcsolódó anyag:
