Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák, fordította: Nagy Gergely
Libri Könyvkiadó, 2013, 498 oldal, 3392 HUF
Khaled Hosseini röpke tíz év leforgatása alatt lett hobbiíróból a világ egyik kedvenc bestsellerszerzője. Legújabb könyvét jóformán már azelőtt az egekig magasztalták, hogy az kijött volna a nyomdából. A marketinggépezet csúcsra járt, ami a recenzensben mindig gyanakvást ébreszt. Hosseini azonban rácáfolt minden előzetes félelemre, és a klasszikust a maival vegyítve egy valóban szerethető és emlékezetes mesét tett le az asztalra, amely helyenként a giccs innenső határát súrolja, de soha nem billen át, és mindig megmarad a jóízlés határain belül. Ezúttal az És a hegyek visszhangozzák a hét könyve.
Feláldoznád az egyik gyerekedet, csak hogy megmentsd a többit? Ezzel a legtöbb szülő által értelmezhetetlen, éppen ezért feloldhatatlan és megválaszolhatatlan kérdéssel nyit Khaled Hosseini legújabb regénye. Mit tennél, ha tudnád, hogy az egyik gyerekednek jobbra fordíthatod a sorsát azzal, ha lemondasz róla, ráadásul ezzel a többi gyereked életét is megkönnyítheted?
A regénybeli Szabúr már meghozta ezt a döntést, és lányát, a hároméves Parit egy gazdag kabuli családnál hagyja, fiával, Abdullahhal pedig visszatér szülőfalujába, a poros Sadbagba. Az apa azonban nem számolt a két testvér közötti erős érzelmi kötelékkel: Pari és Abdullah egész életükben keresik-kutatják egymás nyomát. Abdullah titkon mindig készül a húgával való találkozásra, Pari, akit azután a világ másik végébe vet sorsa, sokáig csak a kínzó és – mivel emlékei már megkoptak – megmagyarázhatatlan hiányérzettel küszködik. No, meg azzal, hogy nem találja az igazi kapcsot anyjához, a gyönyörű és boldogtalan költőnőhöz, aki szélütötte férje ápolása elől egészen Párizsig rohan.
Pari és Abdullah története alkotja a regény gerincét, amely azonban nem csak róluk szól. Rajtuk keresztül ugyanis Hosseini látszólag teljesen idegen szereplőket ránt be a cselekményfolyamba, és teszi az ő történetüket egyenértékűvé a testvérpár már a kezdet kezdetén szétváló meséjével.
Így kerül a képbe például a Kabulban dolgozó plasztikai sebész, Markosz Varvarisz, aki jól menő praxisát adta fel Athénban csak azért, hogy Afganisztánban szétroncsolt gyerekarcokat állítson helyre, vagy az Adel nevű kisfiú, aki egy váratlan találkozásnak köszönhetően döbben rá, hogy apját, az egykori dzsihádistát inkább félik, mint tisztelik a környéken, de aki ahelyett, hogy megpróbálna fellázadni vagy akár kérdéseket feltenni, némi tépelődés után a csendes beletörődést választja: „Ugyan milyen választása volt? Ő sem szökhet meg az életéből (…). Az ember a legelképzelhetetlenebb dolgokkal is meg tud tanulni együtt élni. Ő is megtanul.”
A kiszabott életpálya megváltoztatásának lehetősége újra- és újra felbukkan a kötetben, Hosseini regényében azonban rendszerint külső, az adott szereplő által gyakran irányíthatatlan erők azok, amelyek másik vágányra terelik az alany életét. Akiknek valóban esélyük nyílik a tevőleges változtatásra, rendszerint nem élnek vele: jó példa erre Thalia, akinek arcát ötéves korában szétmarcangolta egy kutya, és akit anyja ideiglenesen barátnőjére, a Tinosz szigetén élő Odie-ra bíz (valójában azonban elhagyja a lányt).
A hét könyvei voltak:
Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?
Parti Nagy Lajos: Mi történt avagy sem
Murakami Haruki: A színtelen Tazaki Cukuru és zarándokévei
Felnőttkorában Thaliának már lehetősége nyílna arra, hogy korrigáljanak a vonásain, ő azonban nem kér ebből. Egy helyreállító műtét ugyanis semmissé tenné azt a fájdalmas processzust, melynek révén Thalia az évek hosszú sora alatt végül elfogadta magát olyannak, amilyen, és melynek révén ezt az arcot, legyen bármilyen torz is, a személyisége szerves részévé tette.
Hosseini tényleg a legalapvetőbb emberi érzelmekkel, tulajdonságokkal, magatartásformákkal játszik: szeretet, ragaszkodás, hűség, árulás, felelősség, gyengeség. Egymásba fonódó történetei éppen addig a pontig mennek el, amikor már-már túlcsordulnának az érzelmek, a szerző azonban még időben visszafogja magát ahhoz, hogy ne forduljon az egész valami kínos giccsparádéba.
A könyv különlegességét azonban nem is maga történet, ez az egymásba gabalyodó, össze-összekoccanó, majd szétváló mesefüzér adja, hanem az a technika, ahogyan a kihagyás és az elhallgatás eszközével előszeretettel játszó Hosseini mindezt előadja. Nála különösen jól teszi az olvasó, ha a legjelentéktelenebb, egy-egy pillanatra felbukkanó alakokra is odafigyel, könnyen lehet ugyanis, hogy az egyik történetben még névtelen-arctalan senki a következő történet főszereplője vagy éppen narrátora lesz. A szemek így kapcsolódnak azután szépen lassan egymásba, majd érnek körbe szinte észrevétlenül.
