B+
John Scalzi: Szellemhadtest
Agave, 304 oldal, 2013, 2533 HUF
Arrogancia. Ez az egyik szereplő válasza arra a kérdésre, hogy ha egyetlen szóval kellene jellemezni az emberi fajt, akkor mi lenne az. John Scalzi pedig sokkal tudatosabb író annál, hogy ilyesmit kontextus nélkül puffogtasson, csak mert jól hangzik. A Vének háborúja első folytatása kicsit farag azon a szobron, amit elődje a nagy, ronda, ellenséges, gonosz univerzumról emelt, és ami szerint az embernek nincs más választása, mint hogy öljön, és öljön, és öljön, ha akár csak álmodni mer arról, hogy az intelligens, állig felfegyverzett fajok sokaságához képest aprócska, állandó háborúktól tépázott galaktikus élettérben nemhogy terjeszkedni, de egyáltalán fennmaradni akar.
A gondolat lényege, hogy messze nem csak földi viszonylatban hisszük magunkat a teremtés koronájának – Scalzi ezzel a mélységesen arrogáns szemléletmóddal árnyalja az emberi kolonizációt felügyelő Gyarmati Véderőről kialakult képet, egy csapásra kérdőjelezve meg a katonák által vívott harcok jogosságát. Ha a szülőfölded határán állva állod útját egy inváziós seregnek, egyszerű a képlet, de a világűrben, ahol eredetileg senki által nem birtokolt bolygókért folynak a háborúk, már nehezebb megmondani, hogy honvédő vagy agresszor vagy éppen.
Nem ez az egyetlen aspektusa a sodró lendületű, pokoli szórakoztató Szellemhadtestnek, ami az intelligensebb űroperák közé emeli: központi témája az identitás, a szabadság, a választás lehetősége és képessége, illetve a következmények vállalása. A főhőse Jared Dirac, a címbeli különleges katonai alakulat egy tagja, frissen „született”, mégis kifejlett, felnőtt, harcra teremtett és edzett férfi. Amit kezdetben nem tud, hogy ő egy kudarc: a hírszerzés tudomást szerez róla, hogy három idegen faj szövetkezett az emberiség ellen, és annak egy áruló tudósa, Charlie Boutin segítségével a teljes kipusztítására tör. Boutin árulása komoly probléma, minthogy fontos katonai titkok birtokában van. Hogy kiderítsék, mi járt a tudós fejében, a DNS-éből létrehoznak egy „különlegest”, egy szuperkatonát, és beleültetik Boutinnak az elmenekülésekor hátrahagyott tudatát. Íme, Jared Dirac.
Csakhogy az áttöltés nem úgy sikerül, ahogy tervezték: Diracnak saját személyisége lesz, Boutin múltjának ismerete nélkül, ezért megy a frontra a szellemhadtest tagjaként, Jean Sagan felügyelete alá (a Vének háborúja egyik fontos szereplője – annak főhőse, John Perry, csak említés szintjén jelenik meg). Idővel azonban Boutin emlékei és személyiségjegyei feltámadnak benne – a kérdés csak az, hogy átveszik-e felette az irányítást, vagy megmarad Jared Diracnak. Hogy az emberi faj megmentője vagy elpusztítója lesz.
A Szellemhadtest az epizodikus elődjénél sokkal tömörebb szerkezetű katonai sci-fi/kalandregény, ami eléggé más szempontból nyit ablakot a Vének háborújában bemutatott univerzumra ahhoz, hogy frissnek, újszerűnek hasson (ettől függetlenül csak majdnem olyan jó, mint a sorozat első darabja). A „normál”, vagyis 75 éves koruk után megfiatalított testbe transzportált katonák helyett a sztori középpontjában a „lombikban”, hetek alatt nevelt szuperkatonák állnak, akik már alapból egy furcsa morális és egzisztenciális státuszt élveznek. A normál emberek furcsán tekintenek rájuk, kölcsönösen nehezükre esik kommunikálniuk egymással, ugyanakkor rendre őket küldik a legnehezebb és az erkölcsileg megkérdőjelezhető küldetésekre. A különlegesek „jobbak”, és mégsem „jobbak”, mint a normálisak. Arrogancia, ugyebár. A teremtők arroganciája.
Dirac, köszönhetően Boutin háttérben ólálkodó tudatának, még társainál is bizarrabb helyzetben van, még a saját elméjében sem lehet biztos – már ha van neki egyáltalán olyan. Hol érnek véget a kondicionálások, a programozások, a mesterséges „agy” által sugallott gondolatok (az AgyGép, az újszülött felnőttet segítő hatalmas tudástár és kommunikációs eszköz), és hol kezdődnek a sajátjai – és hol jön be a képbe Boutin? Scalzi a science-fiction, sőt, maga az élet egyik legfontosabb, legnagyobb kérdést csomagolja a sűrű akciókkal tarkított űrkalandba: mi teszi az embert emberré? És ugyan nem találja fel a spanyolviaszt, a műfaj adta keretek közt szépen, következetesen sodorja el a főhőst a válasz katartikus megleléséig.
