„Tökéletesen igaza van a filozófusoknak, amikor az mondják, hogy az életet visszafelé kell megérteni”, mondta egyszer a híres filozófus, hogy aztán két évszázaddal később Megan Miranda felhasználhassa szavait az első felnőtteknek szóló regénye mottójául. A híres filozófus azt is hozzátette, hogy „élni viszont előrefelé kell”, bár erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Miranda is hajlamos volt. Minden eltűnt lány című regénye épp attól biccen meg egy kicsit, aminek elvileg működtetni kellene. A fordított narrációtól.
Megan Miranda: Minden eltűnt lány
Fordította: Nagy Mónika, Agave, 2016, 343 oldal, 3480 HUF
Egy évvel utolsó látogatása utána a huszonnyolc éves Nicolette Farrell visszatér szülővárosába, Cooley Ridge-be. Hivatalosan azért, hogy segítsen bátyjának rendbe szedni és eladni a szülői házat, nem hivatalosan viszont azért, mert édesapja egy neki címzett levélben azt írta, látta kamaszkora legjobb barátnőjét, Corinne-t, aki tíz évvel korábban tűnt el, bármilyen nyom nélkül. Mivel kizárólag a történelem legsötétebb pillanatai hajlamosak ismételni magukat, alig pár órával azután, hogy a nő megérkezik a városba, egy másik fiatal lánynak, a húszas évei elején járó Annaleise-nek is nyoma veszik. Eltűnése nemcsak a régi sebeket tépi fel, de egy új sebtapasszal elválaszthatatlanul össze is ragasztja a két ügyet. A tíz évvel ezelőtti bizonyítékdoboz felborul, és kirajzolja Cooley Ridge erővonalait.
A múlt elcsomagolva és félretolva a szem elől. De sohasem túl messzire. (47.o.)
A doboz hazugságokkal van tele, de nem egyforma a súlyuk. Nincs annál veszélyesebb, hatalmasabb, a túlélés szempontjából lényegesebb és alapvetőbb, mint ha magunknak hazudunk. (322.o.)
Miranda fordított időrendben vezeti rá az olvasót a rejtély megoldására, és az alaphelyzet felvázolása után két héttel későbbre ugrik, hogy aztán tizenöt, kezdetben csak kicsit kusza, ám később egyre zavarosabb nap után visszatérjen a jelenbe, és elsimítsa a regény eleji cliffhangert. Kerékgyártó István (Rükverc), Martin Amis (Időnyíl), Harold Pinter (Árulás) - csak pár név azok közül, akiknek sikerült visszafelé elmesélniük egy történetet úgy, hogy ne veszítsék el az olvasót nagyjából a felénél. Miranda regényéből kiderül, hogy a fordított narrációs technika nem a pszichothriller műfajához lett kitalálva, legalábbis papíron biztosan nem, mert szinte teljesen elhalványítja a suspense-t. Pedig hibátlanul felmondja a leckét, sőt, szinte már túl hibátlanul. A Minden eltűnt lány tele van a kisvárosi krimik archetípusaival az alkoholista apától a lábat feltétlen reflexként megremegtető exbaráton át a problémás kamaszlányig, a szereplők múltját befeketítő titkoktól a tíz év után is ugyanolyan alattomos pletykákig.
(…) ebben a városban, ami egyszer megtörtént, az fog történni örökké, nyomozó. (163. o.)
Sőt, Nicolette személyében még egy megbízhatatlan narrátor is akad, aki lekaparhatatlanul odanyomja az új Holtodiglan/Lány a vonaton címkét a papírkötésre, mintha 2012 előtt minden narrátort komolyan kellett volna venni. Nemcsak az álmatlansággal, a hőséggel és a Sötét Múlttal viaskodó főszereplő, de szenilis édesapja emlékeiben sem bízhatunk, pedig ő az egyetlen, aki néhány féltiszta pillanatában értékes információkkal szolgál a tíz évvel korábbi eseményekről. Corinne, az első eltűnt lány is ismerős lehet a krimi- és thrillerzsánerből, ő a Véres margaréták (cikkünk a könyvről ITT) sötét és manipulatív Lydiája, esetleg Sopsits A hetedik körének ördögi Sebestyénje, aki bármire képes rávenni a társait. Felelsz vagy mersz, a döntésen akár az életed is múlhat. Minden társaságban van egy szörnyeteg, állítja Miranda, ám a történet végén (vagyis az elején) már egészen mást gondolunk majd szörnyetegnek, mint az elején (vagyis a végén) gondoltunk.
Az emberek olyanok, mint a matrjoska babák – a különböző változatok a legújabb verzióban rejtőznek. De mindegyik él belül, változatlanul, csak épp eltűnt szem elől. (93. o.)
Nicolette a tökéletes matrjoska baba: bár Corinne eltűnése után elköltözött a városból, Philadelphiában csinált karriert, és még egy A-kategóriás vőlegényt is talált magának, amint meglátja a várostáblát, azonnal visszaváltozik Nic-ké. Ismét a kisvárosi lány lesz, akit éjjelente meglátogatnak a múlt démonjai, és ezer szállal kapcsolódik a szülői házhoz, a ház mellett elterülő erdőhöz, és középiskolai szerelméhez, Tylerhez, aki a látogatás idején épp a frissen eltűnt lány szeretője volt. Nic valójában sohasem hagyta el a város, ám arra nagyon figyelt, hogy múltja és jelene ne keveredjen. A két idősík még akkor is csak felületesen érintkezik, amikor vőlegénye, Everett megérkezik Cooley Ridge-be, mert az évtizedes traumát nem lehet néhány nap alatt elmagyarázni senkinek.
A szörnyetegmetafora mellett Miranda különösen nagy hangsúlyt fektet az erdőmetaforára: az erdő egyszerre jelenti a Nicolette háza mellett terpeszkedő facsoportot, és a városka lakóinak lelkében burjánzó sötétet. A szerző még egy találó Donna Tartt-utalást is elrejt a szövegben:
Nagyon könnyen el lehet tévedni ebben az erdőben. Elveszíteni magad benne, Megélhetsz egy komplett, titkos történetet itt, egy egész évtizednyit, észrevétlenül. (247.o.)
ám ahelyett, hogy kézen fogná az olvasót, és kivezetné az erdőből, hagyja, hogy eltévedjünk a sablonrengetegben.
