18 év telt el azóta, hogy a félholt Tessa Cartwrightra rátaláltak egy félkész sírgödörben, egy halott lány és egy rakás emberi csont társaságában. Ő volt az egyetlen, aki túlélte az áldozatait margarétamezőkön kiterítő sorozatgyilkos ámokfutását. A Véres margaréták (olvass bele ITT) gyilkosát egy amerikai krimisorozatban valószínűleg Kertészként emlegetnék, Tessát, a szerencsés Margarétát egy első főszerepében brillírozó, feltörekvő sorozatszínész játszaná, a történet unásig ismert lélektani drámává silányodna, végül belefulladna a szerelmi szálba. Pedig Julia Heaberlin első magyarul megjelent regénye sokkal mélyebb és erőteljesebb sztori ennél, egyszerre identitásdráma és politikai állásfoglalás.
A margaréta könnyen terjed, fölperzselt, letarolt területeken gyakorta jelenik meg elsőként. Mutatós, életképes növény, mindenkivel versenyre kel. Azért él, hogy kiszorítsa a többieket. (15. o.)
A könyv angol címe Black-eyed Susans, vagyis eredetileg sárga kúpvirágokról van szó, amiből a fordító magyarul bravúrosan Véres margarétákat csinált, bár ha a kiadó ragaszkodott volna a sárga virághoz, akkor akár boglárkákat is csinálhatott volna. Az apró botanikai módosítás nem változtat a lényegen, Tessa épp olyan, mint a növény, amelyről az áldozatoknak és a túlélőnek is járó ragadványnevet kapta: minden trauma ellenére szívós és életképes, egy egész állammal kel versenyre, hogy megmentse a férfit, aki évtizedekkel korábban az ő vallomása miatt került a halálsorra, és akinek ügyéből 2016-ban valószínűleg nagysikerű Serial-évad készülne. A többiek, vagyis a halott Margaréták őrangyalként vigyázzák, tanácsokat osztogatnak neki, figyelmeztetik, a fejében élnek, ahonnan Tessának nem célja kiszorítani őket.
Julia Heaberlin: Véres margaréták
Fordította: Lakatos Anna, Agave, 2016, 369 oldal, 3580 HUF
A két idősíkon zajló cselekmény a jelenből indít, ahol a főhősnek két kamaszt kell óvnia: „az egyik, aki voltam, a másik, aki abban a bíborvörös szobában alszik”, vagyis a saját kiskamasz lánya. Az anyaság felerősíti és megsokszorozza a traumát: miközben Tessában felmerül a kétely, hogy talán mégsem a valódi gyilkost juttatta rács mögé, megpróbál mindent megtenni annak érdekében, hogy lányát semmi baj se érhesse. Heaberlin nem esik abba a hibába, hogy egyetlen pattanásig feszített, teátrális flashbackben mesélje el, mi is történt pontosan a gyilkosságok idején még Tessie névre hallgató lánnyal. A regény nagyjából felét 1995-ből beszéli el, bepillantást engedve a terápiás ülésekbe, amelyek során a lány hol manipulálja, hogy kínozni próbálja terapeutáját.
A Véres margaréták legnagyobb erénye, hogy nem a gyilkosra, hanem az áldozatra fókuszál. Teszi ezt egyrészt azért, mert a gyilkos személye bizonytalan: a jelenben valaki margarétákat ültet Tessa ablaka alá, és a virágok egyre több helyen bukkannak fel, ahol a nő megfordul. Másrészt azért, mert Heaberlin pontosan tudja, hogy ha egy gyilkos motivációira, perverzióira vagy nehéz gyerekkorára vagyunk kíváncsiak, elég elindítanunk egy NCIS-részt, a true crime-rajongásunkat pedig bármelyik hétvégi Longreads-hírlevéllel kiélhetjük. Nagyon ért a karakterábrázoláshoz, ez pedig nem is annyira Tessa figurájának hitelességén tetten érhető, hanem azon, ahogy a lány emlékeiből felépíti a gyerekkori barátnőjét, Lydiát, aki két dologért rajongott világéletében, az irodalomért és az erőszakos halálért.
Az általános iskolában élveztem, hogy szembefutok a széllel; Lydia keresztbe tett lábbal várt egy pokrócon, ahol nálánál sokkal idősebbeknek való könyvet olvasott. A nagy Gatsbyt, a Hamletet, az 1984-et. Később, amikor zihálva feküdtem a földön, hűs ujjakat nyomott a csuklómra, és az érverésemet számolta.
Tudtam, hogy Lydia felügyelete mellett nem halok meg. Ő suttogott a fülembe, miközben az anyám viaszsárga változatát bámultam az érckoporsóban. Ő nincs benne. Kezdettől fogva szokatlanul vonzotta a halál. (33. o.)
Tessa drámája mellett Heaberlin egy politikai szálat is a történetbe kever. 1982 óta több mint 280 embert végeztek ki Texasban, és 110-nél is több halálos ítéletet hirdettek. A DeathPenaltyInfo.org szerint az állambeli kivégzések száma az elmúlt húsz évben csökkent, 2016-ban hét elítéltet végeztek ki, és „már csak egy kivégzés van beütemezve ebben a naptári évben”. A Véres margaréták legerősebb és legnyomasztóbb jelenetei épp a siralomházban játszódnak: Tessa találkozik állítólagos gyilkosával, Tessa szembesül azzal, hogyan is zajlik pontosan egy kivégzés, Tessa megismeri a halálbüntetést ellenzők csoportját, akik szerint az igazi gyilkos maga Texas, valamint a halálbüntetés-hívő motorosbandát, amelyet „egykori rendőrök, magányos bosszúállók” alkotnak, „akik talán szeretnék saját maguk megnyomni a fecskendőt”. A motoros igazságosztókról nem nehéz a rendőri túlkapásokra asszociálni.
A Véres margaréták tisztességesen megcsinált thriller, ami egyedül a szerelmi szálon bicsaklik meg: lassan el lehetne felejteni a minden traumatizált nő mellé kell egy férfi toposzt, különösen, ha a férfi is aktív résztvevője az épp folyamatban lévő ügynek. Nemcsak a történet, de a próza is megbicsaklik ilyenkor, és olyan mondatokkal sokkolja a tökéletesen működtetett suspense miatt már így is kellően feszült olvasót, mint az „Egy pillanatra eszembe jut, milyen volt, amikor az erős katonaizmok burritójába csomagolt.” (126. o.) Kár érte.
