A
Venyegyikt Jerofejev: Moszkva – Petuski
ford.: Vári Erzsébet, Jelenkor, 2010, 238 oldal, 1900 Ft
Ez amolyan kultkönyv. A piálásról szól. Írója megcsömörlött a szovjet rendszertől, és miután kiprovokálta, hogy kitegyék az egyetemről, munkásnak állt, közben meg írogatott, és vedelt. Eközben viszont a regény, amely valójában egy vonatút története, egy pikareszk vagy inkább piareszk, a dicső orosz irodalom legújabbkori sarokköve. Azaz: a delíriumos látomások, abszurd jelenetek, koktélreceptek, mocskos anekdoták, és persze a regény fejezeteit jelölő helységnévtáblák mögül kirajzolódik egy biblikus-profétikus, az orosz ember elesettségét és nyomorát szimbolikus formában reprezentáló történet, amely hemzseg a jelölt és jelöletlen idézetektől. A felhasznált szövegek tulajdonképpen két csoportra oszthatók: Jerofejev zseniálisan kifigurázza a pártállami diktatúra modoros-eufemisztikus frázisait, közben meg be-beilleszt részleteket a Könyvek Könyvéből, és a 19-20. század leghíresebb orosz szövegeiből is. A Moszkva – Petuski azonban nem „patchwork”, (a gondosan összeállított végjegyzetekhez meg vagy odalapozunk vagy nem), hanem egy fergeteges tragikomikus agymenés. Úgy kiüt mint Komszomolka könnye.
Nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a regény főszereplőjének neve megegyezik a szerzőével. Hogy önéletrajz-e vagy sem, az szintén lényegtelen. Említésre sem érdemes a bárgyú történet, amelyben elejétől a végéig csurog az alkohol (vagy a kölni és az alkoholtartalmú lakk), különféle emberek hömbölögnek a vasútkocsiban, Venya pedig teljesen berúg. Hogy mi marad ezután? A stílus. A stílus a maga gúnyos, maró, perverz, szókimondó, lebilincselő, kacagtató, kipontozott, bőbeszédű, anekdotikus, okoskodó, megejtő, szomorkás, és ijesztő formájában. Mielőtt még nekem esnének a szlavisták és a nyelvészek, elmondom: kissé túlzok. Arról van szó, hogy a Moszkva – Petuski minden szövegrétege a már említett parafrázisoktól kezdve az irodalmi jellegű anekdotákon és az orosz viselkedéskultúra említett jellegzetességein át egészen a szürreális látomásokig az alkohol kohéziójában válik szétbonthatatlan egésszé. A stílus pedig tagadhatatlanul delíriumos.
Ahogyan a hosszú ivászatok, úgy a regény színvonala sem nevezhető egyenletesnek. Az egyébként is csapkodó, néhol kisebb odafigyelést igénylő traktátusok és jelenetek mellett engem kissé lenyomott Venya – leszállást megelőző – agymenése, amelyben bizonyos forradalmi és világháborús események forrnak össze szatirikus maszlaggá. Más kérdés, hogy ami ezután következik (egy váratlanul felbukkanó szfinx öt kérdést tesz fel az élet és a halál választóvonalán egyensúlyozó Venyácskának), na az maga a katarzis. Egyébként is, újból meglepődtem, mennyire jól tudnak tömöríteni az oroszok – ahogyan például az Anyegin egyik álmában jószerivel a komplett orosz mesevilág felvonultatik, úgy ez a vastagabb jegyzetfüzet formátumú regény is sokkal több érdekességet villant fel, mint amennyit itt elmondhatnék. Nem(csak) azért kötelező legalább egyszer elolvasni Jerofejev regényét, mert az őszinte és határtalan szittyózásról szól, vagy mert a szerző ezzel a könyvvel véste be nevét a legnagyobb orosz szerzők mellé, hanem mert rendkívül hátborzongató az, ahogyan a tudatmódosult és szélsőségesen bebutult állapot mögött láthatóvá válik egy csak ilyen állapotban érzékelhető világ.
Végül szeretnék gratulálni a fordítónak, akinek meg kellett birkóznia az alkoholhoz fűződő orosz szociolektusokkal, és a nálunk ismeretlen italok magyarításával is, de hasonlóképpen üdvözlöm a gazdag jegyzetapparátust, az utószót, és a szerzőről szóló rövid írást is. Aki további információkra vágyik, ezen a helyen olvasható egy remek elemzés.
Будем здоровы!
