Egy darabka képregény-történelem: A Reménység úttörői, noha az idő vasfoga bizonyos szempontból megrágta, egy érdekes és izgalmas ablak a kilencedik művészet múltjára, főleg nekünk, magyaroknak, itt és most – hiszen a jelenlegi, alig élő képregénypiacon kisebb csoda, hogy egy bő fél évszázados francia sci-fi alapmű egyes részei az olvasó kezébe kerülhetnek.
A Reménység úttörői 1945-ben jelent meg először a kommunista párt ifjúsági szervezetének hetilapjában, a Vaillantban, és kisebb-nagyobb megszakításokkal 1973-ig futott benne (és utódjában, a Pifben). Írója Roger Lécureux volt, aki rajongott a háború idejére betiltott amerikai sci-fi képregényekért, különösen a vakmerő űrhajós, Flash Gordon kalandjaiért. Nem csoda, hogy első sztorijának kiindulási pontja hasonló volt: a Földet külső veszély fenyegeti, amit el kell hárítani. Ám míg a Flash Gordonban a cselekmény a címszereplő amerikai hősre összpontosít, társai pedig jobb esetben asszisztálnak neki, rosszabb esetben arra várnak, hogy megmentse őket, A Reménység úttörőiben egy nőkből és férfiakból álló nemzetközi csapat együttes erővel dolgozik a Föld megmentésén – ilyen szempontból többek közt a Star Trek előképének is tekinthető.
Négy évvel az első rész után a szérializált sztori lezárult, az úttörők elhárították az űrből érkező veszélyt, és hazatértek a Földre. Innentől a cselekmény többnyire a kék bolygóra korlátozódott, és csak ritkán tért vissza az űrbe (a főszereplők űrhajója, a Reménység teljesen eltűnt). Az anno a Fekete-Fehér Képregényantológia két számában megjelent sztori még a sorozat előbbi, a külön kötetekben mostanában kiadásra kerülő történetek azonban már az utóbbi korszakból származnak. Az első A fantasztikus kert címet viseli, és az egész 28 éves képregényfolyam egyik leghíresebb sztorija. A főszereplőket egy tudós miniatűr méretűre zsugorítja, hogy megtalálják a számukra hatalmas dzsungellé vált, óriásrovarokkal teli hátsó kertben a szintén lekicsinyített, elveszett társukat. 
Az első pillantásra is látszik, hogy Raymond Poivet rajzai gyönyörűek, fantasztikus hangulatúak és részletgazdagok. Miközben Lécureux folyamatosan tudományos ismeretterjesztést csomagol az egykori szérializált formátum miatt pároldalas minikalandok füzéréből álló cselekménybe (a kicsinyítést feltaláló professzor állandóan kommentálja a rovarvilág sajátosságait), Poivet ennek az alaposságnak a grafikai megfelelőjével kényezteti az olvasót: A fantasztikus kert klasszikus, szigorú oldalstruktúrája (háromszor három panel) végletekig precíz, ultrarealisztikus környezetábrázolást prezentál, az aprólékos grafikával életre keltett rovarok és növények egy természettankönyvbe is erőlködés nélkül beférnének.
A sztorivezetés más kérdés: nyilván archaikus, didaktikus a mai közönségnek, minthogy 60 évvel ezelőtt még drasztikusan másképp meséltek, mint most. Akinek nehéz lenyelnie, hogy a szöveg sokszor ugyanazt az információt közvetíti, amit a kép, vagy, hogy a képregény némi túlzással élve egy kivételesen gazdagon illusztrált novellának tűnik, annak nehéz lesz a barátkozás A Reménység úttörőivel. Egyet azonban semmiképpen nem lehet állítani róla: azt, hogy unalmas lenne. Az eredetileg heti pároldalas bontásban megjelent sorozatnak muszáj volt pörögnie, hogy fenntartsa az olvasók érdeklődését – így aztán folyton történik valami, nincsenek üresjáratok (igaz, összetett karakterek, drámai konfliktusok sem), hőseink egyik kalamajkából a másikba esnek, de persze így vagy úgy, erővel, furfanggal vagy akár szerencsével, mindig kimásznak a pácból. 
A második, a 24. Képregény Börzére nemrég megjelent kötet már nem egyetlen hosszú, hanem több rövidebb történetet tartalmaz. Ezek egy része A Reménység úttörői egy még későbbi korszakából származik (a legkésőbbi sztori 1967-es), amikor az adott cselekmény hol a jelenben, hol 60, hol 200 évvel később játszódott – ahogy az írónak épp a kedve tartotta (erről van a kötetben egy informatív, egyoldalas összefoglaló, de egyébként, aki kíváncsi a sorozat történetére úgy általában, az tájékozódhat a kiadó blogján, itt, itt és itt).
Az első történet (Jaques Ferrand titka) egy pusztán minimális tudományos-fantasztikus elemmel tarkított thriller, amiben az úttörőknek egy ellopott tervrajzot kell visszaszerezniük az illetéktelen kezekből. A Soha nem késő és A hősök egy-egy remek ötletre épülő sci-fi, amiben idegenek látogatják meg a Földet, akikkel a főszereplők a kezdeti riadalom, és szaladgálás után gyorsan közös nevezőre jutnak – a kapcsolatfelvételek e bájos naivitását a Túsz a tenger mélyén töri meg, az egyetlen sztori a kötetben, ami nem a Földön játszódik. Ebben az úttörők egy idegen bolygón kénytelenek vesztegelni, amíg űrhajójukat megjavítják, és konfliktusba kerülnek egy őshonos, víz alatti életformával. Mindegyikre érvényes nagyjából ugyanaz, amit fentebb, A fantasztikus kert kapcsán említettem: sűrű cselekmény, nagyon szép képi világ, sematikus, bátor szereplők, egyetlen panel sokszor egy egész eseménysort elmesél.
A Reménység úttörői grafikailag lenyűgöző, elbeszélési technikáját tekintve ma már kicsit döcögős, de nagyon kellemes, nosztalgikus hangulatot árasztó kor- és zsánerlelet. Ami „hibája” az eltelt évtizedeknek köszönhetően van, azon könnyű túllendülni, sőt, megkockáztatom, sokak számára ez az archaikusság még egy plusz élvezeti réteget is jelenthet.
