A-
Ocean
Írta: Warren Ellis, rajzolta: Chris Sprouse és Karl StoryDC/Wildstorm, 2004
40 fokban az ember legszívesebben flordai gyilkosságokról és vérszomjas kalózokról olvas. A Könyvesblog új, nyári sorozatába csupa olyan könyvet és képregényt szedtünk össze, amivel a légkondi zümmögése is majdnem olyan lesz, mint a tenger zúgása a fülünkhöz tapasztott kagylóban.
Warren Ellist a kisebb képregényes istenek között szokás számon tartani: ha létezik valahol kokainmámoros Olümposza a brit írózseniknek, akkor őt közvetlenül az Alan Moore - Neil Gaiman - Garth Ennis szentháromság aranytrónja mellett találjuk, a nem kevésbé tehetséges Grant Morrison és Jamie Delano társaságában. Ellis legnagyobb képregényes dobása egyértelműen a Transmetropolitan sorozat volt, amiben a főszereplő mocskos szájú sajtómunkás, Spider Jerusalem egy cyberpunk nagyváros nyomasztó forgatagában ír arról, mennyire rühelli a cyberpunk nagyvárosokat, az összes bezombult médiafogyasztóval együtt. Ellis ráadásul a szuperhős zsánert és a kötelező misztikus-nyomozós-világösszeesküvős toposzokat is kiforgatta az Authority és a Planetary című sorozataiban (ezeket majd Wostry kolléga magasztalja egy külön posztban), úgyhogy egyértelműen zseni a fickó.
A hatrészes minisorozatként megjelenő Ocean a fenti klasszikusokhoz képest csak egy könnyed ujjgyakorlat. De Ellis még az ilyeneket is istentelenül profi szinten nyomja: a scifi regényekből már jól ismert, jégpáncéllal borított Jupiter-holdra, az Európára viszi Spider Jerusalem és Samuel L. Jackson golyófejű, badass motherfucker szerelemgyerekét, Nathan Kane-t, aki az ENSZ fegyverzetellenőreként akciózik néhány bogaras űrtudós társaságában.
Mert akciózni kötelező. Az Európa jege alatti gigaakváriumban ugyanis több ezer, nagyjából 1 milliárd évesre becsült fémkoporsó úszkál, 99%-ban emberi DNS-sel rendelkező hullákkal. A nemzetközi tudóscsapat viszont nem piszkálgathatja a ládákat a saját tempójában, mert már a környéken szaglászik a jövő legrohadékabb csillagközi mamutvállalata, a Doors. Igen, a Windows-Doors áthallás nem véletlen, ennek a konzorciumnak is egy trágyahalom az oprendszere, mert naponta kétszer produkál kékhalált. De az űrjárgányaik tervezői sem feszültek meg a kreatív mítingeken: míg a divatdiktátor konstruktőrök az UFO-inváziós filmek csészealjait építették meg a bolygóközi buszozásokhoz, addig ők csak leporolták a Szojuz terveit (A golyófejű ENSZ-ellenőr szavaival élve: "Megérte a rengeteg technológiai fejlesztés nyolc űrhernyó miatt, amit végül az öreganyám seggéhez ragasztottak?").
Carpenter 82-es scifi klasszikusa, A dolog óta tudjuk, hogy egy jó író kezében aranyat érő helyszín a fagyos környezet és a világtól elzárt kutatóbázis. Ellis veszett jó író, és annak ellenére, hogy a Cold Harbor vegyes nemzetiségű dolgozóit kevés, de határozott ecsetvonással vázolja fel, Aziz parancsnok és az egymást cseszegető két női és egyszem férfi tudós jelenetei mindig csöpögnek a cinikus humortól.
Az egylövetű sztori nagy csavarját semmiképp sem lőném le, fényezem inkább egy kicsit a rajzolót. Chris Sprouse az amerikai realista stílus egyik ékköve: stílusa egyszerű és letisztult, nem jellemző rá sem Jim Lee és Michael Turner lufimell-fetisizmusa, sem David Finch Michelin-baba-függősége. Az oldalai leginkább egy pörgős sci-fi kiszínezett storyboardjára emlékeztetnek, főleg amiatt, mert előszeretettel használ széles képkockákat és egész oldalas paneleket (nem csoda, hogy a Warnernél 2013-ra már moziváltozatot terveznek az Oceanből). Sprouse egyébként korábban két Eisner Awardot is begyűjtött Alan Moore pulpképregényével, a Tom Strong sorozattal, amiben szintén erőteljes a filmes hatás: az okkult nácik ellen harcoló, hátirakétás hősöknek és Flash Goronnak állít emléket.
