A magány kálváriája

A-
Elena Ferrante: Amikor elhagytak
Magvető Kiadó, 2005, 223 o., 2490 Ft, fordító: Balkó Ágnes

Előzmény: Mese az anyákról és a babáról

Elena Ferrante az olasz irodalmi élet rejtélye. Álnéven jelentetett meg három regényt, amelyek közül kettőt – a másodikat és a harmadikat – már magyarul is olvashatunk, az első még várat magára. A második könyv, az Amikor elhagytak a korábban itt bemutatott Nő a sötétbenhez képest szókimondóbb, nyersebb, erőszakosabb. A faképnél hagyott asszony kálváriáját mutatja be, azt a lélektani folyamatot, amikor egy nő a depresszió legmélyebb bugyrait megjárva feldolgozza azt a tényt, hogy tizenöt év házasság után a férje elköltözik.

A Nő a sötétben finoman megrajzolt dráma, apró, belső lelki rezdülésekkel. A nyaralás eseményei és a főszereplő asszony emlékei összefonódnak, és így lassan bontakozik ki a történet, a rengeteg apró esemény és felidézett emlékkép együttese révén. A harmadik könyv letisztult számadás, kevés indulattal, csendesen és így is nagyon is hatásosan járja körül az egyedül maradt asszony mindennapjait. Az Amikor elhagytak azonban egy korábbi stádium: a fájdalom és a felháborodás süt a könyvből. A fanyar, saját magát is elítélő Leda, aki a Nő a sötétben történetében szembekerül a hangos nápolyi családdal, talán egy lenyugodottabb, helyzetébe beletörődött változata az Amikor elhagytak Olgájának. Olga ugyanis nem finomkodó, éppen ellenkezőleg. Egyes szám első személyben megírt monológja szitkokkal, obszcén szavakkal van tele. Szókimondó leírása ez a könyv azoknak a hónapoknak, amik alatt Olga úgy-ahogy talpra áll.

Ha A Nő a sötétben esetében a pasztell színekkel játszó címlap már előrevetítette a könyv hangulatát, így van ez itt is: a teljesen fekete címlap gyásza, amelyet csak az egyszerű arany karikagyűrű tör meg, jó jelképe a sötét, habár egyszerű történetnek. Olga egy napon váratlanul szembesül a ténnyel, hogy férje úgy döntött, elhagyja a családot. A férj kilép a lakásból, behúzza a maga után az ajtót, és hagyja, hogy az elhagyott asszony a saját levében főjön. Olga alól pedig lassan, de biztosan kicsúszik a talaj, és a nyakába szakadt feladatok teljesen egyedüli megoldása – két gyerek és egy kutya nevelése – még akkor is túl nehéznek bizonyul, ha nagy részüket mindig is ő, a háztartásbeli anya és feleség látta el. Az Amikor elhagytak egy teljes depresszió története, melynek mélypontján kutya és gyerek betegek lesznek, a telefon elromlik, az ajtózár nem akar kinyílni, az anya pedig képtelenné válik arra, hogy felnőttként oldja meg a problémákat.

Míg figyeljük Olga pokoljárását, felmerül bennünk, hogy ezekben a hosszú hónapokban hol van a volt férj, miért nem akarja ebben az időszakban is látni gyerekeit – mint a történet elején és végén –, miért nem jut már akkor eszébe, hogy pénzt kellene adnia volt feleségének, amikor az még nem dolgozik semmit. Az elhagyó azonban legfeljebb váratlanul szembejön új barátnőjével az utcán, de nem keresi gyermekei társaságát, eszébe sem jut nyaralni vinni őket ezekben a hónapokban. Vagy ezek a próbálkozásai nem jutnak el Olga tudatáig, hiszen az ő szűrőjén keresztül látjuk az eseményeket. A nehézkes talpra állás után újra betoppan a férj, és láthatást majd válást, gyerektartást sürget. Olgáról már mindez lepereg, a gyerekek pedig, akik a legnagyobb baj idején csendben tűrtek, ekkor lesznek rosszak: ekkor közlik anyjukkal, hogy a mostohaanya főztje jobb, ekkor válnak szófogadatlanná, hisztissé. Ha a férj viselkedése nem is, ez nagyon hiteles.

Az Amikor elhagytak története tehát a depresszióba zuhanás és a kilábalás homorú ívének bemutatása. Ugyanakkor mintha Ferrante itt még ügyetlenebbül kezelte volna a dramaturgiát, mint a későbbi Nő a sötétben esetében. A könyv tele van falra akasztott puskákkal, és Ferrante olyan gondossággal süti el mindet, mint aki gúnyt akar űzni a híres csehovi hasonlatból, nem pedig használni ezt a fontos dramaturgiai elemet. A csőstül jön a baj kifejezés is annyira igaz Olga életére, hogy az már-már az abszurdba fordul át, de mivel a könyv többi részében nem érzek direkt túlzó elemet, úgy gondolom, nem szándékos ez az abszurditás. Helyenként tehát már túl direkt lett a történet, de még mindig elmondhatjuk, hogy bárki legyen is a titokzatos Elena Ferrante, nagyszerű és nagyon hatásos könyveket köszönhetünk neki.