2011. március 11-én atomkatasztrófa történt Japánban. A 9-es erősségű földrengés és az azt követő szökőár következtében a fukusimai atomerőmű három blokkja fölrobbant és teljesen leolvadt. Mindez csak pár éve történt, mégsem esik szó róla sehol, szinte el is felejtkeztünk az egészről. Ferber Katalin 2015-ben megjelent regénye, Az elárult Japán felhívja a figyelmünket arra, hogy a veszély valós és nem múlt el. Mindezt pedig saját élettörténetébe ágyazva, két sors, két család és két társadalom történetének elmesélésével teszi.
Ferber Katalin: Az elárult Japán - Út Fukusimáig
Kalligram, 2015, 280 oldal, 3000 HUF
Önéletrajzi jellegű kötetről van tehát szó, melyben keveredik mikro- és makrotörténelem. A közgazdasággal és gazdaságtörténettel foglalkozó író első regénye ez, mely tizenhét Japánban eltöltött év lenyomata. Nincs benne fikció, különleges elbeszélői technika vagy nyelvi bravúroskodás, de mégsem pusztán memoár, vagy egy személyes nézőpontból megragadott történelemkönyv. Két nagyon távoli, mégis sok mindenben közös életút összeolvadásáról szól. Egy szerelem története ez, melyben két ember több évtizedes munkával végre megtalálja önmagát és a másikat. „A könyv, melyet az olvasó a kezében tart, kettőnk párhuzamos története.” Ezek azonban olyan párhuzamosok, melyek a matematika törvényeinek ellentmondva egyszer mégiscsak találkoznak.
Az elárult Japán egy precízen megfogalmazott, nagyon érdekes és súlyos könyv. Olyan hatalmas, embert próbáló nehézségek állnak együtt ebben a történetben, melyekből egy is bőven sok lenne: az emigráció nehézségei, az ázsiai kultúra és társadalom radikális mássága, a kirekesztés és kirekesztettség nyomása, önmagunk, családunk és társadalmunk múltjával való örökös küzdelem. A kötet megjelenése a hallgatás szándékolt megtörése és komoly, hosszan tartó önismereti munka gyümölcse. „Pedagógiai, erkölcsi alapelveim azt diktálják, hogy abbahagyjam a hallgatást.”
A csend megtörése csak a teljes őszinteség árán működhet. Az elárult Japán tulajdonképpen egy vallomás, a legnyíltabb kitárulkozás. Ferber Katalin teljes egészében elénk tárja múltját, de valójában még ennél is többre vállalkozott: nem csak a saját életútját írja meg ugyanis, hanem egyben férje, Hirosi élettörténetét is feldolgozza. Merész húzása megduplázza a könyv perspektíváját, és ennek köszönhető az is, hogy nem pusztán önéletrajzként olvasható a szöveg, hanem regénynek, műalkotásnak tekinthető.
Kapcsolódó cikk:
A kötet első felében párhuzamosan futnak az egykori kisfiúról és az egykori kislányról szóló fejezetek. Egymás mellett halad a két családtörténet, a két gyerekkor és a két felnőtté válás folyamata – nem érintik egymást, nem tudnak a másikról. Az 50-es, 60-as évek Japánja mellett fut a 70-es, 80-as évek Magyarországa. Egyik se jobb a másiknál. Az elbeszélő egyes szám harmadik személyben adja közre mind a kisfiú, mind a kislány életét. Nem nevezi meg szereplőit, és nem kíván azonosulni gyerekkori önmagával. Meglepő megoldás – elég ritka, hogy egy önéletrajzi kötetben valaki nem egyes szám első személyben írja meg magát. Az írói döntés a gyermekkori traumák ismeretében válik indokolttá. El kellett távolítania magától ezeket az eseményeket. Valószínűleg nem művészi, hanem személyes okok indokolták ezt a döntést. A nézőpont csak akkor változik, amikor a párhuzamosok már találkoztak. Ott kezdődik az én. És ott kapják meg a nevüket is szereplők. „Összetalálkozott végre az egykori kisfiú és a hajdani kislány. A két majndem-ember.”
A majdnemség a könyv egyik legfontosabb motívuma. Ez a majdnemség a sebzettségről szól, a traumák okozta sérülésekről – alkoholista édesanyákról, háborúkról, kötelességből kötött házasságokról és elveszített szerelmekről –, melyek miatt nem lehet egész és egészséges az ember. De leginkább mégis a kirekesztettség alapélményéről van szó. „Még nem tudom, hisz honnan is tudnám, hogy én, a majndem-ember megtaláltam a másik majdnem-embert.” A traumákon némileg segít az egymásra találás öröme, ám a problémákat nem oldja meg, sőt tovább fokozza a két ember társadalmi kirekesztettségét.
Az elárult Japán voltaképpen egy leleplező könyv. Az a célja, hogy lerántsa a leplet a Japán társadalom, kultúra és politika szörnyűségeiről. Műfajához képest viszont igen magas írói színvonal és komoly háttértudás jellemzi. Ferber Katalin elismert, sikeres gazdaságtörténész. Majdnem két évtizeden át Japánban élt. El lehet hinni neki, hogy Japán tényleg nem olyan, mint amilyennek európai szemmel gondoltuk. El lehet hinni, hogy az ország hatalmas árat fizetett azért a gazdasági és technológiai fejlettségért, amit most képvisel. És el lehet hinni azt a sok szörnyűséget is, ami emögött van: „a japán gazdasági csoda hátterében környezeti katasztrófák, rengeteg halálos áldozat és a mindennapi életminőség stagnálása áll”. Mert velős, pontos mondatokban, adatokkal, dátumokkal alátámasztva mutatja be a szerző az okokat, amiért csalódott Japánban. Ki gondolná, hogy a híres japán önfegyelem és kötelességtudat csupán csak az érzelmek hosszútávú elfojtását és a kirekesztettségtől való félelmet jelenti? Vagy hogy a világ második legnagyobb és legerősebb gazdaságában a nők még mindig teljesen kiszolgáltatottak? És hogy a japán társadalom működésének szerves, központi része a szegregáció?
A teljes bizalomvesztést mégiscsak a fukusimai atomkatasztrófa okozta az elbeszélőnél, illetve az, ahogyan azt a japán kormány és média tálalta, pontosabban, ahogy nem tálalta. „A nyilvánosság egészen április 12-ig, vagyis egy hónapig nem tudta, legfeljebb sejtette, hogy Japánban a csernobili katasztrófával azonos fokozatú baleset történt.” Ferber Katalin folyamatokat ábrázol, tényeket tálal. Elárulja „majdnem otthonát”, Japánt, mert úgy érzi, őt is elárulták: nem tájékoztatták a sugárzás és a veszély valódi mértékéről. Könyvében összekapcsolódik és egymásba forr három atomkatasztrófa rémképe: a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák borzalmai, a csernobili atombaleset és a fukusimai földrengés és szökőár okozta atomkatasztrófa, melyet emberi mulasztások sokasága okozott.
Walt Disney híres oktatófilmjei ellenére a könyv olvasása után ki lehet jelenteni: az atom nem a barátunk. Veszély esetén a károk hatalmas pusztulást jelenthetnek. Ami a fukusimai katasztrófát illeti, a következményekre és a sugárzás valódi mértékére csak mostanában fog fény derülni. Mindenesetre Ferber Katalin és atomfizikus férje, Hirosi, úgy döntöttek, többet nem mennek vissza a szigetországba. Berlinben telepedtek le, ahol úgy tűnik, végre megtalálták a helyüket. Onnan várják a fejleményeket és reménykednek, hátha nincs igazuk. „Négy éve minden nap várom, hogy kiderüljön: úgy történhetett meg egy országban az atomkatasztrófa, hogy ennek semmiféle következménye nem lesz soha. Az első lennék, aki ujjongva látná be összes tévedését és félreértését.”
Szerző: Forgách Kinga
