Fotó: Bócsi Krisztián
A német fővárosban élő Ferber Katalin tüntetés helyett inkább moziba jár Hirosival, a 82 éves japán férjével. A házaspárt európai tartózkodásuk alatt érte a hír a fukusimai atomkatasztrófáról: Ferber mint a Freie Universität vendégprofesszora ilyen körülmények között jobbnak látta inkább Berlinben maradni. Japánba be sem tette a lábát, és úgy tűnik, nem bánta meg. A 17 évig Japánban élő történész-közgazdászt, a tokiói Wasada Egyetem egykori tanárát új könyvéről, Az elárult Japánról kérdeztük berlini otthonában.
Számos könyvet írtál, de ez az első regényed. Nekem olyan érzésem volt olvasás közben, hogy egyfajta önértelmezés is ez a könyv, műfaját tekintve lehetne akár memoár. Mennyiben változott a világ, mióta ezt leírtad?
Alapvetően azt gondolom, hogy nem változott. Nekem ez az első ilyen könyvem, ami nem gazdaságtörténet, nem tudom, hogy az utolsó-e. Ennél fogva nincs is gyakorlatom ebben a műfajban, nem is lehet, de természetesen tudtam az elejétől, hogy ez az írás önmagam megértését is segíti, azt, hogy visszamenőlegesen egy más optikából is meg tudjam érteni saját magamat. De a könyv semmiképpen sem önigazolás, hanem tanúságtétel. A megértésen kívül ez, ha úgy tetszik, krónika. Mindegyik világban, amelyikben éppen élek, mindig azt veszem észre, amit senki más. Vagy azért mert ez láthatatlan, mint a radioaktivitás, vagy mert kényelmetlen helyzetbe kerülne, ha látná és így inkább nem látja. Mindig a vérző sebbe tolom az ujjamat, ilyenkor mindenki felszisszen és azt mondja, na, ezt nem kellett volna. A könyveim elég tisztességesen Japánról szólnak, pedig soha sem írok Japánról. Amerikában, Ausztráliában vagy Új-Zélandon is ugyanazokat látnám, amit senki nem akar látni.
Ferber Katalin: Az elárult Japán - Út Fukusimáig
Kalligram, 2015, 280 oldal, 3000 HUF
A társadalomtudományos, történészi, gazdaságtörténeti munkáid mellett hogy jött az ötlet, hogy most szépíróként próbáld ki magad?
Az ötlet nem az enyém, Mészáros Sándortól, a Kalligram Kiadó szerkesztőjétől jött. Az előzménye pedig az, hogy már volt egy próbálkozásom, a Másság szigetein című kötetem, ami a pedagógusi-történészi pályám összefoglalása. A kötet első fejezetében leírtam a saját családom rövidített történetét és ez elég szenvedélyesre sikerült: én is meglepődtem rajta, meg az akkori szerkesztőm is. Ekkor merült fel az ötlet, hogy meg kellene írni azt az ívet, hogy a férjem, Hirosi, aki 12 éves volt a két atombomba felrobbanásakor, és ma atomfizikus, hogyan kényszerül 77 évesen elhagyni a hazáját a Fukusima-katasztrófa miatt. Hogy micsoda élet ez? Ez az, amikor megelevenedik, emberivé válik a történelem.
A könyvben van egy éles váltás: harmadik személlyel indul és a végére első személybe vált át. Miért írsz egyes szám harmadik személyben magadról az első felében?
Úgy éreztem, hogy akkor tudom az olvasóval leginkább megértetni, amit írni akarok, ha ezzel a paradigmaváltással érzékeltetem, mikor kell távolabb tenni a történetet, és mikor van szó rólam. Ez nem volt tudatos, ezzel akartam ösztönösen megőrizni a hitelességét, hogy ne legyek hamis, ne legyek szenvelgő, ömlengő. Megmutatni, hogy ki mennyire van jelen a történésekben: nem véletlen például, hogy én nem vagyok ott a könyv végén.
Olvasás közben két élet alakulásának lehetünk szemtanúi, megfigyelhetjük, hogyan alakult sorsuk a családi, illetve mikrokörnyezetükben, illetve hogyan hatott rájuk a háború és az azt követő időszak.
A történeti háttér hitelessége, precizitása az én szépírói vénámat helyettesíti: nem tudom regényesen elképzelni a történelmet, de meg tudom mondani egy filmről, hogy történetileg hiteles-e. Magyarországon ez nem bevett szokás, holott világszerte komoly hagyományai vannak annak, hogy valaki úgy ír történelmet elbeszélői eszközökkel, hogy személyes sorsokat kapcsol hozzá és mégsem regényes. Ez sokkal izgalmasabb lehet, mint sok regény. Van egy másik aspektusa is annak, hogy miért volt szükség erre a történeti követhetőségre: azért, hogy megmutassam, hogy hiába Japán, hiába Kelet-Európa, egy dologban közös a sorsunk. Abban, hogy egyikőnk hazájában sem tudnak a történelemre semmifele befolyást gyakorolni az emberek. Tehát úgy történt meg velük minden, hogy túl messze volt, nem érte el a a kezük, mint a tank, úgy ment keresztül rajtuk. Szerintem ezért is van az, hogy Japánban annyira fogékonyak a kelet-európai történelemre: amikor megmutattam Makk Károly Szerelem című filmjét, nem kellett magyarázni, rögtön értették. Így ez nem egy esetleges történet, hogy összetalálkozott egy japán meg egy magyar.
Egy helyen azt írod, hogy „Kívülállásom természetes, és hála Japánnak, végleges maradt”, majd „Japánban értettem meg a világ más részeit is... mindaddig, amíg majdnem-otthonomból hozott értékeket kértem számon új, azaz japán környezetemen, képtelen voltam ezt felismerni”. A kirekesztettség az egyik vezérfonálnak látszik a könyvben, és mind Budapesten, mind pedig Japánban jelen van. Mintha azért bizonyult volna Japán jó választásnak, mert itt szemmel láthatóvá vált a kívülállóságod.
A kirekesztők és a kirekesztettek viszonya univerzális dolog, nem függ a politikai rendszertől közvetlenül, minden országban megvan, csak a mérték különbözik. Mi a környezetünktől abban különbözünk, hogy ahogy Adorno írja, minden kirekesztett megpróbál egy még kirekesztettebbet találni, hogy ő is kirekesztő lehessen, mert ezzel próbálja enyhíteni azt a nyomást, ami fölülről jön rá a kirekesztőktől. Mi ezt soha nem tettük, semmilyen helyzetben, senkivel.
Miért volt ez fontos?
Mi az autonómiánkat tartottuk fontosabbnak és ez megőrizhető kirekesztettként is, sőt, a kirekesztettség segít az autonómia megtartásában. Kétségtelen, hogy ez a legnehezebb utak egyike, keserves, rengeteg lemondással jár.
Egy neves egyetemen tanítottál, magas társadalmi státusszal, az ilyen tevékenységet megillető japán jövedelemmel. Mégis kirekesztve érezted magad?
A kettőnek semmi köze egymáshoz. Akkor lenne köze, ha én azonosulnék ezzel a privilegizált helyezettel. Illetve csak annyit vennék észre, amennyit az engem körülvevő kollégák nagy része, hogy akkor élhet és visszaélhet a privilegizált helyzetével, tehát még több embert rúghat lefele. Ettől zsigerileg undorodtam.
Már nem élsz Japánban. Utólag hogyan gondolsz erre vissza?
Szerencsés voltam, hogy Japánba kerültem, azért mondom, hogy kerültem, mert bár én pályáztam oda, de nem tudtam, hogy hová megyek. A magamfajták Japánban enyhén szólva ritkán fordulnak elő, tehát szemmel láthatóan váltam kisebbséggé. Azt nem tudtam, hogy ebből mi következik, de azt azért igen, hogy ez nekem nagyon sokat segít az autonómiám újraépítésében és megtartásában. Furcsa, de a kirekesztettséget nem negatívan fogtam fel. Sokan voltak a környezetemben, akik nagyon szenvedtek ettől, mert nem ismerték ezt az érzést. Ők soha sem voltak kirekesztettek, így nem is sejlett fel bennük ennek a pozitív oldala.
Neked viszont otthonos érzés volt.
Nekem könnyű volt felismerni a kirekesztők gesztusait, hogy hozzájuk csatlakozzak. Persze megvoltak ennek a következményei is, de mivel nekem volt egy szövetségesem is ebben, ezért így egész más volt. A kinevetés, kicsúfolás, sértő megjegyzések a külsőmre a mindennapi élményeimhez tartoztak.
Nem jutott eszedbe szembeszegülni? Visszakiabálni valamit?
Ez nagyon érdekes, mert én mindig arra törekedtem, hogy előbb megértsem a mögötte rejlő motivációt. Akkor nem fáj annyira.
Mi volt a motivációjuk?
Ez már iskolában elkezdődik és szerves része a japán társadalomnak. Ne felejtsük el, hogy Japánban a legmagasabb a gyermeköngyilkosságok száma, a pedagógusok karba font kézzel nézik végig, hogyan kerget öngyilkosságba két gyerek egy harmadikat. Rendkívül hatásos eszköz ez, nekem meggyőződésem, hogy ezért nem volt soha forradalom Japánban, mert a társadalmi konfliktusok megjelenésekor azonnal bekapcsolódnak a kirekesztő mechanizmusok. Nem kell hozzá semmiféle központi beavatkozás, helyben mindenki ellátja: így fest belülről az a harmóniára, belső egyensúlyra törekvő társadalom, amit a japánok magukról hirdetnek Európában.
Sem Japánban, sem pedig Magyarországon nincs az embernek ráhatása az éppen zajló történésekre.
Hogyan érzitek magatokat itt, Berlinben egy működő demokráciában? Egy olyan városban, ahol mindennaposak a tüntetések, sztrájkok, nagyfokú társadalmi szolidaritást tapasztalhatunk például a menekültek mellett.
Hirosi nagy szimpátiával figyel minden civil megmozdulást. Ami engem illet, én minden nap örülök, hogy egy élő-lélegző demokráciában élek. Viszont már nem tudok belefolyni semmiféle társadalmi megmozdulásba. Japánban megtanultam távolságot tartani a külső és a belső események között, és ezt a tudást hoztam magammal, anélkül hogy tudtam volna róla.
Akkor lehet mondani, hogy ez egy megérkezés ide, Berlinbe?
Ilyen szempontból mindenképpen, meg olyan szempontból is, hogy a Berlinben töltött öt évem alatt évente írtam egy könyvet. Egy másik aspektusa az előző kérdésnek, hogy bár én nagyon féltem tőle, Hirosit soha nem érte sem verbális, sem másmilyen inzultus Berlinben. Itt szabadon lehet lélegezni.
Felmerül-e, hogy nektek mint Európában élő értelmiségieknek, főleg Hirosinak, aki atomfizikus, kötelességetek lenne tenni valamit Fukusima ürügyén?
Nem. Ezt csak olyan ember kérdezheti, aki sohasem élt Japánban, de ez természetes. Számomra mélységesen sokkoló volt a teljes szolidaritáshiány, ez a nemcselekvő magatartás, hogy a nemzetközi hírű kutatóknak, társadalomtudósoknak, a kollégáimnak sokkal fontosabb volt a japán kormánnyal kialakított jó viszony. Részt vettem néhány tiltakozó akcióban, olyan emberekkel vettem fel a kapcsolatot, ami tényleg veszélyes volt nekem is, nekik is. A japán állam úgy viselkedett, mint mindig: teljes hírzárlat volt, internetcenzúra. Ez egy egyéves időszak volt tömegtüntetésekkel: volt mitől tartania a kormánynak. Ekkor végképp szakítottam a tudományos szerepemmel, soha többet nem vagyok hajlandó közösséget vállalni ezekkel az emberekkel, akik nem írtak nekem emailt, vagy nem hívtak fel, mert nem mentem vissza Japánba, meg mert beképzelem magamnak ezt a radioaktív sugárzást. Ők itt Berlinben is megtalálhatók, innen visszhangozzák a japán kormány álláspontját. Volt, aki azt mondta, hogy akkor én most biztosan utálom a japánokat. Hát ez egyáltalán nem igaz! Nekem nem hiányzik senki és semmi. Eszembe se jut. Mintha ott sem lettem volna.
Szerző: Raffo Kamilla
