Janne Teller: Semmi
Scolar, 172 oldal, 2011, 2121 HUF
Fotó: Éder Vera (Még több kép itt)
A dán Janne Teller regényének a Budapesti Bábszínházban Gimesi Dóra által bábokra áthangszerelt színpadi verziója, ha egy gyomorszájon rúgással nem is, de egy kiadós ébresztő pofonnal felért. Nem ismertem Teller művét, de hallottam, hogy igazi botrány- és sikerkönyv, hogy hazájában megjelenésekor alaposan felborzolta a kedélyeket, betiltották, aztán kötelező olvasmánnyá tették, és hogy a középiskolás generáció (?) morális tartásvesztése a téma. A színdarab végén a rendező, Hoffer Károly rövid beszélgetést kezdeményezett a jelenlevőkkel, ott tudtam meg, mennyi mindent variáltak az eredeti alapanyagon (sokat húztak a szövegen, figurákat sűrítettek egybe, trágárabb nyelvezetet használtak stb.).
Az eredeti mű ismeretének hiányában nehéz megfejteni, jót tett-e az előadásnak a sok változtatás, de a feszültségnek és a katarzisnak biztosan nem ártott. „Mert növeli, ki elfödi a bajt.” Teller és a Gimesi-Hoffer páros egyaránt szembemegy a baljóslatú idézettel. A Semmiben kétségtelenül van egy csipet Az ötödik pecsétből, egy maroknyi A legyek urából. A skandináv krimiözönnel és Anders Behring-Breivikkel karöltve szinte élvezettel számolja fel azt a tévhitet, hogy az északi jóléti államokban minden a legnagyobb rendben van. Nemcsak a felnőttek, de a fiatalkorúak Dániájában is nagyon, de nagyon bűzlik valami, és az ottani tinédzsereknek sem kell Csáth Géza segítségéért kiáltaniuk, ha kutyát kell lefejezni, vagy hüvelykujjat nyiszálni.
Persze nemcsak idáig jutnak el Teller tizenévesei, ez csak az út fele. Mert mi történik ebben a zenés-bábos, nagy morális dilemmákat felvető coming of age-pszichothrillerben? A nyolcadikos Pierre Anthon úgy találja, az élet értelmetlen, a semmiben tekereg és a semmibe tart. Az ember a sétáló párok egyike lesz, be kell érnie a langyos középszerrel, a banálisan cirkuláló, állandóan ismétlődő, remény nélküli létszerkezettel. Egy iskolás nihilistával van dolgunk (nem ritka), aki a regényben fára, a darabban egy színpadi emelvényre menekül a lelkét mardosó űr, és felháborodott osztálytársai elől. A többi gyerek be akarja bizonyítani neki, hogy nincs igaza, ezért elkezdik összegyűjteni a Fontos Dolgok Halmát.
A Halom szándékuk szerint a lét értelmét jelképezi, és mindenki ráhelyez valamit, ami kamaszszívének a legfontosabb. Egy zöld szandállal indul a kör, biciklikkel, és egyéb apró, de számukra létfontosságú tárgyakkal folytatódik. A játékszabályok menet közben változnak: nemsokára már egymástól kérnek valamit, az előző szereplő határozza meg, hogy soron következő társa miről mondjon le, személyiségének milyen horderejű elemétől fossza meg önmagát. Lépésről lépésre, gyerekről gyerekre emelkedik a tét, egyre durvulnak az események, és hasítanak le a lelkekből egy darabot: az előadás végére a pszichésen kivégzett szereplők bábu-alteregói tartásukat veszve, ernyedten hevernek szanaszét, iskolai padokat jelképező doboztemetőkben. A valóságos figurák pedig utolsó, elrémisztő tettük után tovább élnek, tort ülve szimbolikus, gigantikus méretűvé növesztett, világsikert arató mementójukon, a Fontos Dolgok Halmán. Illúziótlan, keserű történet Teller látlelete: eddig sem hittük, hogy a gyermekkor az ártatlanság szinonimája, itt viszont a felnőtté válás útján minden szereplőt nyakig fecskendez be vér, sár és ondó.
Az iskolai felszerelésből épített, mozgatható, minimalista díszlet hatásos háttere-résztvevője a nyomasztó eseményeknek. A színészek együtt játszanak, lélegzenek az általuk mozgatott figurákkal, épp ezért volt annyira dühítő, hogy sokszor nem láttam a bábukat, így az élmény fele odaveszett. Különösen Spiegl Anna játéka vonzza az ember tekintetét: egészen különleges, sugárzó tehetségű színésznővel van dolgunk.
Az előadást a quimby-s Kiss Tibor-songok tagolják és formálják brechtivé, amik annyira „kisstibisek”, hogy engem minduntalan kizökkentettek, de másoknak nagyon tetszettek, úgyhogy nem szólok semmit: a színészek ének- és zenetudására pedig valóban nem lehetett semmi panasz. A zömmel középiskolás és pedagógusközönség lélegzetvisszafojtva nézte végig az előadást, a rendezővel folytatott beszélgetés alatt az is kiderült, van, aki másodszorra, sőt harmadszorra nézi végig.
Egy problémám volt csupán: az izgatottan jelentkező és lelkesen hozzászóló iskoláskorúakról ordított, hogy valamelyik elit gimnázium padsoraiból szalajtották őket. Illedelmesek voltak, morálisan feddhetetlenek (legalábbis ezt gondolták magukról), szemükből a színötös bizonyítvány és a mindenkori jeles magatartásjegy szupremáciája csillogott. Miközben körbejárták és örömmel tapogatták a díszletet és a bábokat az előadás végén, sikerült Hoffer Károllyal pár percet beszélnem: elmesélte, hogy eredetileg drámapedagógust szeretett volna a fiatalok elé ültetni önmaga helyett, és erről a tervéről még nem is tett le. Olyan jó lenne, ha sikerülne, és a szakember nemcsak comme il faut tinédzserekkel nézhetne farkasszemet, hanem dacosabb, kócosabb, bekérdezősebb fiatalokkal is. Kedves tanár kollégák, hozzátok el a gyerekeket bármelyik iskolából, és ne kössétek a színházi élményt iskolai előmenetelhez! Megérné.
