Már az teljességgel meglepő volt a számomra, hogy ma Európában egy olyan könyvet, amelyben nincsenek trágár szavak és szexuális tartalom, pusztán az általa előtérbe helyezett gondolatok miatt be lehet tiltani – nyilatkozta Janne Teller dán írónő, akinek könyve, a Semmi kezdetben botrányt okozott, majd kötelező olvasmány a dán iskolákban.
Fotó: Morten Holtum Nielsen
A Semmi nemcsak Dániában, hanem több országban is heves vitákat váltott ki, sőt, néhány helyen be is tiltották a könyvet – mi volt az, ami a leginkább meglepte a támadásokban?
Az, hogy egyáltalán voltak. A Semmit szimplán egy történetként írtam meg. A szereplők a fejemben éltek, hűnek kellett lennem ezekhez a karakterekhez, és követnem kellett őket abban, amit az adott helyzetben tettek. Számomra nem volt benne semmi provokatív. A nagy egzisztencialista kérdések léteznek, nem én találtam ki őket, csak itt a magam módján helyeztem előtérbe őket. Igen, valóban megjelenik valamennyi erőszak a könyvben, de valójában sokkal, de sokkal kevesebb van benne, mint bármely televíziós krimiben vagy számítógépes játékban, amelyeket a gyerekek örökké néznek. Tehát amikor sokan az erőszakra hivatkozva támadták a könyvet, akkor az egyszerűen hamis volt.
Melyek voltak egyébként a legfőbb kifogások a könyvével szemben?
Néhány könyvtáros és tanár a kezdet kezdetén azért ellenezte a könyvet, mert az szerintük depresszióba taszíthatja vagy öngyilkosságra sarkallhatja a fiatalokat. De szerencsére egy idő után a fiataloknak a könyvre adott reakciója ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította. Ugyanis éppen a depressziós vagy kallódó fiatalok voltak azok, akik teret találtak azon gondolatokhoz, amelyek segítettek nekik az értelmetlenség érzetének a feldolgozásához. Önmagában egyébként már az teljességgel meglepő volt a számomra, hogy ma Európában egy olyan könyvet, amelyben nincsenek trágár szavak és szexuális tartalom, pusztán az általa előtérbe helyezett gondolatok miatt be lehet tiltani. Manapság ugyanis szinte minden megengedett egy könyvben. Így nekem ez azt jelzi, hogy valami tényleg félremehetett a mi úgynevezett modern, nyitott gondolkodású társadalmainkban, hogy ha a leginkább provokatív dolognak az minősül, ha valaki megkérdőjelezi az élet értelméről vallott konvencionális elképzeléseinket.
A Semmiről írt kritikánkat a Könyves magazin 49. oldalán találod. A Könyvest online is fellapozhatod ezen a linken.
Nagyon másképp reagálnak a fiatalok és az idősebbek a könyvére?
Igen, a felnőtteket sokkal inkább provokálni látszik a könyv, mint a fiatalokat. Nem kétséges, ez azért van, mert mi, felnőttek sok olyan döntést meghoztunk már az életünkben, amelyeket nem lehet visszacsinálni, így borzasztóan veszélyesnek tűnhet annak újragondolása, hogy valójában mi is fontos az életben, mivel így lehet olyan, akinek azzal kell szembenéznie, hogy tíz, húsz vagy harminc éven keresztül a rossz utat követte. Így sokkal biztonságosabbnak tűnhet, ha a felnőttek a választott utat veszik védelmükbe, minthogy eltöprengjenek azokon az értékeken és prioritásokon, melyek meghatározzák, hogy az adott út jónak vagy rossznak számít. A fiataloknak ezzel ellentétben nincs ilyen problémájuk. Nekik azért kell átgondolniuk, hogy mi is számít nekik, hogy meghozhassák a még előttük álló döntéseket. Így a fiatalok számára a nagy egzisztencialista kérdések teljesen természetes részei az ő saját döntéshozó mechanizmusaiknak. Csak lassanként, ahogy az élet konvencionális szerkezetei és társadalmi igényei beszippantanak minket, válik mindezek megkérdőjelezése veszélyessé.
Janne Teller
A közgazdász végzettségű Janne Teller a kilencvenes évek közepéig az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként dolgozott, egyik fő szakterülete a konfliktuskezelés volt. Munkája során olyan veszélyeztetett térségekben tevékenykedett, mint Tanzánia, Mozambik vagy Banglades. Az írás miatt azonban 1995-ben hátat fordított addigi életének. Első regénye, a modern északi saga stílusában íródott Odin szigete 1999-ben jelent meg. A Semmi című kötet 2000-ben robbant be, és kavart viharokat: Dániában több iskola egészen egyszerűen nem volt hajlandó az órai anyagba beemelni a könyvet. A jég akkor tört meg, amikor 2001-ben a kötet elnyerte a dán kulturális minisztérium Gyermekkönyv-díját – azóta a Semmi kötelező olvasmány a dán iskolákban.
A könyvében szereplő felnőttek feltűnően eszköztelenek, tétlenek, cselekvésképtelenek – miért nem avatkoznak közbe, mi az oka, hogy felnőtteknek ilyen kevés szerep jut a taeringi gyerekek életében?
A lényeg éppen az, hogy a gyerekeket körülvevő felnőttvilág nem tud válaszokat kínálni a számukra, így maguknak kell ezeknek a keresésére indulniuk. Mit kínál a felnőtt világ a valóságban jelenleg a fiataloknak: az X-faktor és az American Idol típusú műsorokat, a hírnévért, a sikerért, a kinézetért és a gazdagságért folyó örökös küzdelmet – és nagyon keveset abból, aminek mélyebb vagy nagyobb szabású jelentősége, értelme van. Így nem csoda, ha a tinédzserek saját maguk fognak a fontos dolgok utáni kutatásba.
Könnyebb gyerekszereplőkön keresztül írásban megragadni, bemutatni bizonyos komoly vagy érzékeny témákat?
Amikor a Semmit írtam, akkor megtanultam, hogy valóban vannak olyan témák, amelyeket valahogy jobban meg lehet ragadni a gyerekek vagy a fiatalok perspektíváján keresztül. A fiatalok még mindig nyitottak a nagyszabású kérdésekre, meg kell keresniük a dolgok értelmét azért, hogy eldönthessék, melyik utat választják az életben. Így, hogy fejben megint tizennégy lehettem, lehetővé vált, hogy a nagy egzisztencialista kérdésekre ugyanolyan nyitott szemmel tekintsek, mint a fiatalok. Szembe kellett néznem azzal, hogy nincsenek egyértelmű válaszaim, még akkor sem, ha felnőttként úgy tettem, mintha lennének. Miután mindenre egy tinédzser szemével tekintettem, nem utalhattam filozófusokra vagy ideológiákra, miként azt egy felnőtt tette volna. A kérdéseket pontosan olyan hatalmasként és egyszerűként kellett kezelnem, amilyenek.
Feltűnő volt, hogy a gyerekszereplők tetteinek nincs komoly következménye. Nem tart attól, hogy a konzekvenciák, a büntetés hiányának esetleg rossz üzenete lehet?
Nem, mivel nem ez az üzenet. Ha megnézi a könyv utolsó oldalát, akkor egyértelmű, hogy a gyerekek soha nem lesznek azok, akik az incidens előtt voltak. Emberi lényként elveszítették az ártatlanságukat, és együtt kell élniük azokkal a hátborzongató dolgokkal, amiket tettek – ezért sem tudnak ismét szembenézni egymással. Sok szempontból a legsúlyosabb büntetés számukra az, hogy történetüket soha nem mesélhetik el senkinek, így nem szabadulhatnak meg a traumától. Mindez tetten érhető a narrátor tartózkodó hangjában is, aki még nyolc évvel az esemény után sem tud érzelmileg reflektálni rá, közönyösen mesél el mindent, mintha csak egy filmről beszélne, amelyet valahol látott. Szóval igen, a gyerekek közvetlenül nem kapnak büntetést, de közvetetten annál inkább. Emellett, bár rájönnek valamire az élet értelmével kapcsolatban, ám mivel ezt annak köszönhetik, amit tettek, ezért úgy hiszem, soha nem tudják majd élvezni ennek a felfedezésnek a gyümölcseit.
Pierre Anthon felnyitotta a gyerekek szemét, kényelmetlen kérdéseket tett fel, de meg is tudott tanítani nekik valamit?
Igen, bizonyosan. Először is azt, hogy önállóan kell gondolkodniuk. Másodjára, hogy nem áldozhatsz fel számodra fontos dolgokat annak érdekében, hogy megtaláld valaminek az értelmét. Harmadjára pedig azt, hogy abban a pillanatban, amikor megfeledkezel az empátiáról egy elv, egy idea, vagy mint ebben az esetben egy olyan projekt érdekében, melynek célja az élet értelmének felkutatása, fanatikussá válsz, és elveszíted az emberi oldaladat.
Ha arra kényszerülne, ön mit tenne a Fontos Dolgok Halmára?
Ezt a könyvet, a Semmit.
