A gyermekkor nyomában

RóbertKatalin | 2009. július 14. |

A-
Elena Ferrante: Tékozló szeretet
; Ford: Balkó Ágnes

Magvető, Budapest, 2009, 216 o., 2690 Ft

 

Korábban írtunk már a KönyvesBlogon az álnéven író, titokzatos olasz író(nő), Elena Ferrante könyveiről. Az Amikor elhagytak és a Nő a sötétben után idén a Magvető gondozásában megjelent a harmadik – amely valójában az írónő regényei közül elsőként jelent meg Olaszországban – Ferrante-könyv, a Tékozló szeretet. Ismét egyes szám első személyben megírt történet a regény, amely nápolyi családjától elszakadt, egyedülálló asszonyt állít a középpontba. Ahogy Tönkő Vera írja A három nápolyi nővér című cikkében, feltételezhető, hogy a három történet azonos gyökerekkel és más-más élettel megáldott-vert főszereplője három testvér, akik a maguk módján, egymástól rettenetesen elszakadva igyekeznek élni életüket, elfeledni múltjukat. Mégis úgy (is) tűnik, hogy a három nő egy asszony életének három lehetséges állomását jelképezi: az első könyv főhőse, Delia, akinek nincs családja, anyjától, gyermekkorától vesz búcsút, a második könyvben Olga férjétől való válását és kisgyerekeihez fűződő viszonyát látjuk, a harmadik történet Ledájának gyermekei pedig már felnőttek, s ő elvált, önálló asszonyként él.

A Tékozló szeretet, a sorozat nyitódarabja kaotikus, sodró erejű elbeszélés, amely olyan részletességgel mutat be néhány keserű napot, hogy szinte úgy érezzük, mintha mi magunk is ott lennénk a fojtogatóan forró, poros Nápolyban, és személyesen élnénk végig Delia útját. A történet halálhírrel és temetéssel kezdődik, ez biztosít okot Deliának, hogy visszatérjen Nápolyba és visszatérjen gyermekkora helyszíneire is, hogy újraértelmezze emlékeit, számadást tartson. Az asszonynak nincs családja, nincsenek gyermekei, így hát ellentétben a másik két regény főhőseivel, ő nem is saját anyaságát, hanem leányi mivoltát veszi górcső alá. Delia vizsgálatot és önvizsgálatot tart: meg akarja tudni, hogy gyanús körülmények között meghalt anyja életének mi vagy ki vetett véget, és közben szembenéz saját múltjával.

Az ügyes dramaturgiával felépített történet mélységei lassan bontakoznak ki. Látszólag a jelen hihetetlenül sűrű, fullasztó eseményeire koncentrál a regény, amely sokkal nagyobb teret – egész Nápolyt – jár be, mint a másik két, szűk, bensőséges térben mozgó könyv. A jelenben furcsa telefonhívások vannak, Delia anyjának lakásába érkezik egy férfi, aki drága, finom fehérneműkkel teli bőröndöt hoz ajándékba – eleinte nem is eldönthető, hogy a halott anyának vagy pedig a leánynak. A jelenben Delia nekivág a morgolódó, egymással veszekedő, a leány számára olyannyira viszolyogtató nápolyi dialektust használó tömegben a városnak, hogy válaszokat találjon a kérdésre: mit miért tett utolsó napjaiban az anyja. A jelenben Delia találkozik gyermekkori játszótársával, ámde képtelen arra, hogy kapcsolatot teremtsen vele – mind lelki, mind testi értelemben.

Mindeközben fokozatosan ismerjük meg a múltat, ahogy Delia megtalálja gyermekkora emlékeit, helyszíneit, és egy végső felismerés keretében rádöbben gyermekkora hazugságaira is. Nem azokra, amelyekkel a felnőttek megvezették őt, hanem arra, amellyel ő vezetett félre a felnőtteket, tette tönkre az életüket. Delia szeretve gyűlölte az anyját, féltékeny volt rá, mindenestül akarta, féltette az apjától és éppen olyan féltékeny dühvel védte, mint ő, utánozta, és nem akart olyan lenni, mint az asszony. Magával hozta Nápolyba az érzelmeknek ezt a különös egyvelegét, hogy itt újraélje, és talán kissé jobban meg is értse őket. Hogy rádöbbenjen, amikor ő azt állította, hogy anyja egy idegen férfival megcsalja apját, az nem volt több, mint a képzelete, mint a saját játéka a férfi kisfiával, mint egy a saját élménye, miközben gyermekként anyját játszotta el, egy férfival, aki őt molesztálta. A Tékozló szeretet súlyos titkokat rejt, és misztikus múltat, amelyet Delia többé-kevésbé felfejt ugyan, de továbbra is kérdések sorát hagyja maga után – a főhős nem kap semmire sem biztos választ gyermekkora helyszínén.

Még ha itt, Magyarországon utolsóként ismertük is meg, a Tékozló szeretet egyértelműen első könyv, magán viseli az óvatos próbálgatás, határfeszegetés nyomait. Delia története is éppen úgy a legkisebb rezdülések, apróságok bemutatása révén ragad magával, mint a másik két regény. Magába szippant a világa, az események sora. Mégis sokkal karcosabb, sokkal durvább vonásokkal megrajzolt történet, mint az Amikor elhagytak, s főként kevésbé kifinomult, mint a sorozat harmadik darabja, a Nő a sötétben. Bár a történet jellege minden könyvben más, az anya-lány kapcsolat, a bűnös- vagy áldozat-lét, a múlt és a jelen bűneinek megbocsáthatósága, kibeszélése vagy szőnyeg alá söprése mindhárom történetben azonos. És mindezt Ferrante a legszebben a harmadik kötetben meséli el. Ott, ahol a nyelvezet, a képek inkább visszafogottak, és mégis mellbevágnak az érzelmek. A három könyv közül a legszókimondóbb a második kötet, az Amikor elhagytak, történetében a legkaotikusabb és a legmisztikusabb az első, a Tékozló szeretet. Legjobban pedig talán a Nő a sötétben sikerült, de az biztos, hogy Ferrante minden könyvét érdemes elolvasni, érdemes belemerülni ebbe a magával rántó, szorongató világba, amit ő mutat az olvasónak.