A
Michel Houellebecq: Elemi részecskék
Fordította: Tótfalusi ÁgnesMagvető Könyvkiadó, 2011, 324 oldal, 3490 Ft
A múlt század bőszen reklámozott hozománya, a szexuális forradalom egyszerre rejt és sejtet – mint az azt előkészítő szakasz mágikus ruhadarabja, a nejlonharisnya. A jelzős szerkezet ereje már nem volt a régi az AIDS okozta sokkot követően, amely szinte egy csapásra véget vetett a kapitalista bikicsunáj eme rövid, de mozgalmas epizódjának. Egy, a mindkét lábával a jelenben tapodó olvasó így első látásra valami posztmodern frekvenciára hangolt szintetikus recsegést hallhat ki a könyvből. Ebben talán van is valami. Houellebecq mintha dühből rángatná végig szereplőit a Nagy Feltápászkodás évtizedein, aztán mire észbe kap, és visszalapátolná a ganéjt az azt illető helyre, már minden egész eltörött. Houellebecq kegyetlensége mesteri és szívszorító. Az Elemi részecskékből ráadásul varázsütésre utópia sarjad. Amikor az utolsó mondatok mézzel bekent szögesdrótjai felett visszanézünk a tovatűntre, a táj hihetetlenül ismerőssé válik, de mindezt kénytelenek vagyunk az emberek utáni nemzedékek szemüvegével nézni. És így minden roppant banálissá és egyszerűvé válik.
A regényről mindez nem mondható el. Bár a szöveg néha annyira bűzlik a mindennapiságtól, hogy már-már holmi pornóregényként olvasnánk, a szociológiai reflexiók, a történelmi kitekintések, valamint a természettudományok virtuális lexikonjaiból származó szócikkek folyton vissza-visszazökkentenek, és nyomatékosítják, hogy ennél sokkal összetettebb szöveggel állunk szemben. Míg az egyes szólamok úgy tekerednek spirális alakzatba, mint a DNS-molekulák, közben furcsa, kiszámíthatatlan mutációk keletkeznek, amelyek megpróbálják egyenesbe terelni a két főhős zavaros életútját. Ezeket a mutációkat azonban nem lehet matematikai képletekké formalizálni: amikor azt hinnénk, többnyire helyére kerültek a dolgok, kezdetét veszik az inverz kilengések, és összedől a kártyavár.
Zola egy egész regényciklust szánt arra, hogy bemutassa a gének által szavatolt determináltságot, a kitörés képtelenségét. Houellebecq röpke három és félszáz oldalon mutatja be azt, hogy kutyából nem lesz szalonna, ráadásul mintha Michel abszolút „elméleti” élete sorra szállítaná a bizonyítékokat az élethajhász Bruno (és egyben önnönmaga) majdani bukására. Előbbi atommeghajtású számítógépek tövében tanulmányozza a géneket, utóbbi pedig a tantratábor sátrai között maszturbálja végig felnőttkorát. Előbbi zseniális eredményekkel újrareformálja a kvantumelméletet, utóbbi pedig véreres szemmel, az idő bepótlásának keserű vágyától tüzelve jár-kel a különféle nőnemű egyedek között. Bruno menetelése fülsértő, abszolút feminista- és konzervatívellenes, de legalább konzekvens aktussorozat a bizarr múlthoz képest – és így igaza van. És valahol a nőkkel való „egészséges” kapcsolatot egy teljesen más tartományban megélő Michelnek is igaza van. Az egész emberiség kudarcának allegóriáját mutatja be a két féltestvér lejtmenete, hiszen az individuális eredmények dacára ez a két rendkívül magányos ember képtelen arra, hogy akármilyen formában is betokozódjon a társadalomba. Az egyik felülről vizsgálja, a másik beleveti magát, de ezek az abszolút szélsőségek. Távol a biológiai burjánzástól.
Egy ezredfordulós anti-fejlődésregénnyel állnánk szemben? Igen is, meg nem is. Houellebecq megbontja a lineáris rendet, de úgy ütközteti egymással a testvérek életszakaszait, hogy ez a bizarr struktúra ne csupán a forma oldalán tűnjön modern eljárásnak. Jó pár szakaszon át az akadémiai elvek szerint dolgozik a narrátor ecsete, de aztán a regénynyelv egyre sejtelmesebb módon illeszti magába egy pszichológiai esetelemzés sajátosságait – persze csattanós reflexiók nélkül, hiszen így a szöveg nem tudná megdolgoztatni kegyes olvasóját. Mert meg kell dolgoznunk az eredményért: át kell rágnunk magunkat a „ponyvás” jeleneteken, amelyek legalább annyi keserűséget, mint önfeledt kacagást ígérnek, be kell illesztenünk a komplex narratívába a tudományos szövegegységeket, amelyek legalább akkora episztemológiai katyvaszként tornyosulnak előttünk, mint Pynchon gondolatfutamai. És ha ez még nem lenne elég, meg kell értenünk ezeket az abszolút életszagú szereplőket gyermekkori traumáikkal, bicskanyitogató magatartásukkal, mizantrópiába forduló individualizmusukkal, sorsukkal együtt. Ezzel együtt meg kell értenünk a kort is, amely a fene nagy szabadság közepette a korábbiaktól szánalmasabb és perverzebb módon tárta föl a sötétség felé vonzódó emberi tudatot. Nem lehet azonban egyértelműen a sötétbe vetettség témája mellett voksolni, mármint, hogy ez lenne Houellebecq erkölcscsőszködésének didaktikus végkicsengése. Csak egy valaki sulykol a regényben, Bruno, és ő sem a retorikai kelléktárat mozgósítja – ahogyan Pangloss mester a regény előfutárának tekinthető Candide-ban, ő is nyomós érvekkel próbálja meggyőzni aktuális hallgatóját. Egy másik szinten, távol a szexustól tulajdonképpen Michelt is, de a képletekben élő férfi mindig máshol jár. Beszélgetéseik a tömör Lényegről szóló dialógusok, de egyáltalán nem teszik olyan szinten próbára az olvasót, mint a regény szövege egészében.
„Az elemi részecskéknek megfigyelhető belső tulajdonságai vannak” – olvashatjuk egy helyen. Houellebecq kezünkbe adja a mikroszkópot, de innentől kezdve tiszta tekintetünkön és türelmünkön múlik a megfigyelés sikere. Könnyen elveszhetünk a polifóniában, könnyen lehet, hogy nem látjuk a fától az erdőt, esetleg bedőlünk annak a szókimondásnak, amely hazájában botrányhőssé avatta a szerzőt. A belső tulajdonságokra, az anyagra magára kell figyelnünk: a stílus mögött föl kell fedeznünk azt az erőt, amely óriási vehemenciával tépi, cibálja a regény szereplőit. Bizonyosan ennek a vehemenciának köszönhető, hogy ez a regény megérint. Ezt teszi akkor is, ha egyik vezérmotívuma a pótolhatatlan veszteség. Számtalan esetben érezhetjük azt, hogy a rekonstruált életszakaszok, a hipernaturalista leírások, vagy a cizellált mondatok dacára valami rothad és bűzlik a mélyben. Valami, ami már csak nyomokban létezik, de ilyen státuszában is feszessé teszi a lehetőségek határait. Houellebecq beteg világát a szépség architektonikája tartja egyben – ez az a paradoxon, ami miatt ez a regény minimum kötelező.
