Kukorelly Endre: Ezer és 3 – Avagy a nőkben rejlő szív
Kalligram, Budapest, 2009 267 oldal, 2990 HUF
A
Kukorelly Endre új kötetével már a borítója láttán bensőséges viszonyba kerültem. Ezer és 3: ez nem lehet más, csak Don Juan hódításainak száma, gondoltam szinte azonnal. Körülbelül tíz éve, amikor Kierkegaard Vagy-vagy című filozófiai alapművében a Don Juan-fejezetet olvastam, utánanéztem a regényes figurának. És valóban, bár különböző források másként adják meg, ezer körüli trófeája volt a hírhedt nőfalónak, legalábbis a történet egy adott pillanatában. Annak idején, tehát nagyjából tíz éve, magam is eljátszottam a gondolattal, hogyan épülhetne fel egy regény, amely sorra veszi összes szerelmi kalandomat.
Egy negatív nőcsábász-história lett volna, ahol az elbeszélő beteljesületlen vágyai viszik előre a cselekményt, az örök női princípiumot akarja megragadni, sikertelenül. Volt egy másik előzménye is ennek a tervnek, mégpedig Füst Milán nagyszerű regénye, A feleségem története, amely a Nő, mint megfoghatatlan transzcendens lény megértésére és birtoklására tett nyelvi kísérlet kudarcát mutatja meg – legalábbis az én olvasatomban.
Mondhatni, egy olyan szöveget vettem a kezembe, amelyet a saját egykori ötletem valamiféle utólagos, tőlem független, mégis szívmelengető megvalósulásának tekinthettem. Persze volt még egy komoly fegyvertény a szerző kezében: a Tündérvölgy, amely pár éve felszabadító hatást gyakorolt rám.
Az Ezer és 3 azt a nyelvi világot kínálja, mint az utóbbi időszak Kukorelly-prózája. Egymás után, látszólagos összevisszaságban sorakoznak a jellegzetesen kopogó bekezdések. A beszélő egyes szám első személyben, intim hangvételben ontja magából a szöveget, amely egy zenei kompozícióra, fúgára, kánonra vagy versenyműre emlékeztet, sok-sok virtuóz kadenciával. Emlékek, gondolatok, érzések, történetek, képek és asszociációk egymásra épülő végtelen hálózata, távolról nézve mintha csupa töredékesség és esetlegesség volna, mégis kirajzolódik a láthatatlan narratíva mérnöki íve.
A szerző megint pattanásig feszíti a nyelv határait, a köznapiság és a különféle szövegtípusok elemei szabadon kopulálnak egymással. A lelkes olvasó gyanútlanul, bizalmasan belép egy mondatba, ahonnan a következő percben páros lábbal lesz kirúgva, hogy aztán hirtelen egy másik, az előbbinél is különösebb mondatban találja magát, ahol újabb meglepetések várják, és amikor már azt hiszi, hogy a fordulatok véget értek, váratlanul megbillen vele a világ és fejjel lefelé lógva tekint az addigi történetre.
Ezt a jellegzetes mondattechnikát és kötetlenül zakatoló gondolatritmust nevezem Kukorelly-szekvenciának. Szédületes nyelvi tágasság árad ebből a könnyen azonosítható beszédmódból, amely ezúttal az elbeszélő nőkhöz fűződő viszonylatait elemzi, feszegeti, lajstromozza. Nem nevekkel, hanem számokkal jelöli azokat a nőket, akikkel eddig kapcsolatba került, egytől – ezerháromig. Úgy beszél róluk, mintha nem is emberek, hús-vér személyek volnának, hanem bábuk, névtelen nőstények, akik csak a szerző nyelvi terében léteznek.
Rendhagyó módon két kritikát írtunk Kukorelly Endre könyvéről. Az elsőt most olvassátok, a másodikat meg majd délután itt >>>
Mert így is van. Bármennyire is próbáljuk történetként olvasni Kukorelly könyvét, ez a regény valójában egy Don Juan-arc tekintete. Annak a belső énnek zabolátlan, néhol drasztikusan őszintének tetsző és a mélylélektan zónáiba alámerülő megszólalása, amely ott él titkon az elbeszélő (és talán minden férfi) torkában. Ahol a nő gyengéd anya, ártatlan szűzlány, vonzó élettárs, unalmas feleség, alkalmi szerető, büdös kurva és vérszomjas fúria egyszerre.
Kukorelly elbeszélője sorra veszi ezeket a női lét- és lélekformákat, miközben ő maga is leírja a velük kapcsolatos viszonyait. És persze, ahogy egy rendes Don Juan, egytől – ezerháromig, mind-mind meg akarja dugni őket. Azt akarja, hogy leszopják. Ki akarja nyalni a pinájukat. Szerelmeskedni akar velük. Csókolózni velük a moziban. Sétálni mellettük egy őszi parkban. Szerelmet vall nekik. Feleségül akarja venni őket. Gyereket csinál nekik. Kukorelly szövege ugyanannak a harcnak a krónikája, amelyet Füst művében Störr kapitány folytat. Szeretné megérteni és uralni a Nőt. De persze nem tudja.
Ehhez a kísérlethez felhasznál egyet-mást. Például leginkább Lev Tolsztoj Anna Karenináját. Ez az a szál, amely számomra nem sokat tesz hozzá a regényhez, mivelhogy, szégyenszemre be kell vallanom, nem olvastam az orosz klasszikust. Bizonyára jó okkal kerül ide a regény néhány motívuma és hőse, de én ezeket a részeket kissé untam. Értem a szerepét, de néha túl sok volt nekem. Majd az avatott bírálók biztosan megindokolják, miért foglal el ilyen terjedelmes a területet a szövegben. Jobban örültem volna, ha mondjuk Proust az irodalmi minta. És persze sok más text is bekerül, József Attilától egészen Shakespeare-ig, de ők részemről varratmentesen, természetes módon adódnak és illeszkednek.
Ezt leszámítva Kukorelly Endre új könyve méltó folytatása a Tündérvölgynek, miközben a korábbi írásokból már jól ismert gyermekkor és fiatal évek, a Kádár-rendszer tárgyi világa és atmoszférája is óhatatlanul feltűnik újra. Nem mondanám hibátlannak, hiszen némely ponton hirtelen elfárad, pillanatokra megpihen, de aztán friss erővel lépeget tovább, egészen az utolsó mondatig, amelyet természetesen nem nevezhetünk a mű végének.
Ez a próza ugyanis, reményeim szerint – befejezhetetlen.
