A bolygóközi helyzet fokozódik [Kiemelt: Görgey Etelka]

Új, Kiemelt című sorozatunk célja tehetséges, de viszonylag ismeretlen prózaírók részletes bemutatása, könyvkritikákkal, interjúkkal, fényképpel.
Az első bejegyzés egy Raana Raas néven író szerző, Görgey Etelka első kötetét mutatta be – e négy részesre tervezett regénysorozat második kötetéről szól ez a recenzió.
A szerzővel készült interjúnk itt olvasható: „Az összes szereplőm baromi nagy hibákat csinál”.

A
Raana Raas: Csodaidők – Kiszakadtak
Animus Kiadó, 2008, 416 oldal, 3490 Ft

A Kiszakadtak nem pontosan ott folytatódik, ahol Az ogfák vöröse véget ért – mivel eltelik néhány év a két kötet között –, de mégis pillanatokon belül sikerül a történet fonalát felvenni ott, ahol az előző kötet végén félbehagytuk. Most, hogy túl vagyunk ennek a jövőbeli világnak a bemutatásán, hogy nagy vonalakban minden olvasó tudja, hogy mi is az a „kaveni”, mi a „külsős”, és miben tér el e két világ; lehet a mélységekkel foglalkozni. Így a Csodaidők második kötetében nagyobb figyelmet követel magának a politika – néhol kicsit talán fárasztják is az e téma iránt kevéssé érdeklődő olvasót a viták. De ebben a könyvben mindennek jelentősége van, ezért érdemes odafigyelni ezekre is, hogy lassan összeálljon a kirakós – na, még messze nem mindegyik, de – sok darabja.

A történet kezdetén Judy az egyetem előtti kötelező gyakorlatát fejezi be, Yaan reményteljes végzős kadét egy igen neves katonaiskolában, Giin pedig a Raas család fejeként vezeti a családi céget, és újra meg újra felszólal politikai kérdésekben, kivívva ezzel sokak nemtetszését. Természetesen a Kiszakadtakban is rengeteg új információt kapunk mindkét világról: ahogy az első kötetben megismert gyerek, ifjú szereplők egyre idősebbek lesznek, többet, mást látunk az őket körülvevő világból. És ahogy egyre élesebb és látványosabb lesz az első kötetben már felvázolt kaveni-külsős szembenállás, egyre többet tudunk meg a két világ hagyományiról is.

Mindezek, és a szereplők életének, kapcsolatainak bonyolódása mellett abban a megközelítőleg három évben, amennyi a Kiszakadtak alatt eltelik, igen fontos politikai események tanúi lehetünk. Először csak Yaannak, mint katonának kell helytállnia egy háborúban – de ahogy Giin csaknem az első perctől fogva bizonygatja, egyetlen bolygó harcánál jóval komolyabb kihívások várnak a szereplőkre, s a Kiszakadtak szépen lassan közelít az utolsó három, ugyancsak sokkoló fejezet felé.

Ennek megfelelően a második kötet komorabb, mint az első. Kevesebb benne a rácsodálkozás a Csodaidők izgalmas világára, és több a csalódás, több szó esik e világ árnyoldalairól. A kiszakadók – azok a „kaveniek”, akik a „külsős” életet választják önszántukból, vagy mert kizárják őket – helyzetének, a kiszakadásnak vagyis inkább elszakadásnak kérdése, amely az első kötetben is fontos szerepet kapott, itt még hangsúlyosabb – ahogy a cím is mutatja. Megjelenik politikai és magánéleti szinten, szereplőink vitatkoznak róla és megélik, közelébe kerülnek és igyekeznek elkerülni.

A négy kötet meséje a Kiszakadtak végén elérkezik talán a legdrámaibb pontjára. Alaposan előkészített ez a befejezés, mégis mellbevágó. S ha az előző kötet után elmondhattuk, hogy minden szereplő sorsa nyugvópontra kerül, itt ez már kevésbé igaz. Egy pillanatra meg is jelenik szemünk előtt a „folytatása következik” felirat az utolsó oldalak elolvasása után, habár arról még semmit sem tudunk, hogy mikor is következik be a folytatás megjelenése. Most tehát kevésbé engedi meg a szerző, hogy fellélegezzünk, azt pláne nem, hogy megnyugodjunk, és derűsen várakozzunk a harmadik kötet kézhez kapásáig.

Arról nem is beszélve, hogy a történet és az egyes szereplők életéért való izgalmak mellett a Kiszakadtakban még tovább nő a rejtélyek sora. Újabb találgatások és viták születnek a könyv befejezése után, továbbra is meg lehet próbálni a sorok között olvasni, elejtett jeleket kutatni. És ugyan kapunk választ bizonyos kérdésekre, újabbak merülnek fel helyettük, hogy legyen min rágódni a következő könyv megjelenéséig.

Mindemellett az első kötetben megkedvelt elbeszélői stílust – a három szereplő szemszögéből mesélt történet, amely együtt ad egy teljes egészet – ismét tökéletesen kivitelezte Görgey Etelka. Ennek köszönhetően az olvasók (csaknem) mindentudóvá válnak, fejüket csóválva figyelhetik a félreértéseket, botlásokat vagy éppen véletlen szerencsés fordulatokat, amelyeket a globális rálátás híján a szereplők sosem vehetnek észre.

A Kiszakadtak tehát méltó folytatása Az ogfák vörösének, de kicsit keményebb, kicsit komorabb és jóval vibrálóbb feszültséget hagy maga után. A folyamatok beindultak, a Csodaidők története belendült, és nagyon messze van még a remélhetőleg megnyugtató vég a negyedik kötet utolsó lapjain.

[Róbert Katalin]